Dudaszó Kolhoz-Magyarországon

„Mérlegeltem, hogy kimenjek-e Hadházy Ákos dudálós tüntetésére a Clark Ádám térre, vagy ne menjek ki. Mellette szólt, hogy Orbán Viktor diktatúrájában egy rendszerellenes tüntetéssel az ember alapjáraton egyetért, de az meg a részvétel ellen szólt, hogy Orbán Viktor a tüntetéseken röhög, én meg nem szeretem, ha egy diktátornak jókedve van. Legyen neki eltitkolt magánvagyona, legyen stadionja a háza tövében, legyen pifi-pöfi kisvasútja, legyen a kisvasútjának Magyar Nemzeti Menetrendje, és legyen annak a rendnek ő maga az örökös nagymestere – de jókedve azért ne legyen. Ott még nem tartunk, hogy a strómanja nevére íratott ország mellé örömöt is mi szerezzünk neki. Én magyar vagyok, nekem egy  diktátor legyen szigorú, mint a gyomorrák.

A részvétel ellen szólt az is, hogy nem kocsival mennék, tehát nem fogok dudálni. De miért menjek egy dudálós tüntetésre, ha csak bámészkodni akarok? Ráadásul sejtettem, hogy a tüntetés nem fog sokáig tartani, legalábbis egészen biztosan hamarabb véget ér, mint a Fideszben az a harminc éve tartó elnöki ciklus, amit az állampárt zöldmezős legelőin oly türelmesen viselnek a veszettül kolompoló kos mögött tépelődésmentesen legelésző birkák. Ráadásul egészen biztosan kevesen leszünk, hiszen egyrészt attól nem lehet változást remélni, hogy az ember körbe-körbe furikázik egy körforgalomban és tülköl, másrészt hogyan is férne el az úttesten az a kilencmillió ember (mínusz fideszesek), akit Orbán állampártja az elmúlt tíz évben az út szélére lökött?

Az viszont a részvétel mellett szólt, hogy minden ellene szólt. Semmi értelme nem volt, hogy odamenjek, úgyhogy odamentem. És a sejtéseim beigazolódtak. Tényleg kevesen voltunk, a tüntetés tényleg nem tartott sokáig, és Orbán Viktornak – miután átolvasta a szig. biz. titkosszolgálati jelentéseket – alkalmasint tényleg szereztünk pár kellemes percet a töketlenkedéssel.”