A nép elfogadja a zsarnokságot?

„Közeli jó barátom fakadt ki így legutóbb: a nép elfogadja a zsarnokságot. Szerintem pedig ez nem így van! A nép nem fogadná el a szolgasorsot, amibe a köznevelési és szakképzési rendszer tereli a gyermekeit; nem fogadná el az egyre általánosabb szegénységet és nyomort, amibe az állami szociálpolitika forrás-blokkolása taszította; és nem fogadná el a kiszolgáltatottságot, amit az állami egészségügyi ellátás minimumon vegetáltatása hozott az életükbe. Meg a politikai – állami – társadalmi önkényt sem fogadná el a szabadság és a demokrácia helyett.

A nép ugyanannyira fogadja el ezt a mocskot, mint amennyire rabszolgák a rabszolgaságot, jobbágyok a jobbágyságot, proletárok a kizsákmányolást, polgárok a diktatúrát, elnyomottak az elnyomást… Egyáltalán nem fogadják el! Jön persze a kérdés: és akkor mi van? Mit várnánk az emberektől annak kifejezésére, hogy nem fogadják el ezt a diktált, igazságtalan sorsot? Miközben a rögvalóságban nem nagyon lehet mást tenni, mint meghúzni magukat; és nem tetézni a bajt sem munkahelyen, sem lakóhelyen, sem szakmában, sem vállalkozásban, sem a nyilvánosságban veszélyes politikai ellenállással ebben a hatalom által végletekig átpolitizált világban.  

Amíg a közgondolkodásban a választást magát, annak eredményét; a közvélemény és közhangulat alakulását – tévesen! – valóságosnak tekintik (»lám, a nép szereti a Vezért és az ő diktatúráját, hiszen újra meg újra megválasztják«), addig szükségszerűen a zsarnokság teremtette valóságot fogadjuk el olyannak, mintha demokráciában történt volna. Az akváriumot tételezzük óceánnak… A demokrácia látszatát demokráciának.”