A holnap biztosan fájdalmas lesz, de a holnapután rajtunk áll

„Sajnálatosnak tartom, hogy egy világjárvány és egy gazdasági válság derengő alakja kellett ahhoz, hogy a társadalmi-politikai fókusz legalább egy pillanatra is a kékgalléros munkásosztályra és a reproduktív munkát végző anyákra, ápolókra, idősgondozókra kerüljön. Mert most szerte Európában megtapsolják az egészségügyi dolgozókat, politikusok és más közéleti szereplők mondják elfúló hangon a kamerába, milyen hálásak a közalkalmazottaknak, a bolti eladóknak, a »hétköznapi hősöknek«, és így tovább. Persze, ha holnaptól minden visszaállna a megszokott kerékvágásba, holnaptól felejtené el mindegyikük, mit mondott ma.

Akikről továbbra sem esik elég szó itthon (egyébként máshol sem); a gazdasági mechanizmus során marginalizálódott csoportok. Alig hallunk arról, milyen következményei vannak a járványnak és az azt követő recessziónak a hajléktalanokra, a közmunkából élőkre, a gettósodott cigány közösségekre, az elmúlt 10 év gazdasági konjunktúrájának hasznát nem élvezőkre.

Orbán Viktor és Magyarország kormánya nemes egyszerűséggel szarik ezekre a csoportokra. Bebizonyosodott ez kormányzásának 10 éve alatt. Bebizonyosodott akkor, amikor a szegregációs törvényt átnyomták a parlamenten, amikor meghozták a hajléktalan törvényt, amikor Európában egyedülállóként 3 hónapra csökkentették az munkanélküli segély igényelhetőségének időtartamát, amikor a munkanélküliség kérdését elintézték a feudális időket idéző közmunkaprogram bevezetésével.”