Tetszhalott EU

„A kezdeti sokkot követően az uniós tagországok felismerték, hogy a koronavírus-járvány által gerjesztett gazdasági összeomlás hosszabb távon nagyobb kihívást jelent számukra, mint a járvány okozta egészségügyi válság. Továbbra is kevés szó esik azonban egy, a gazdaságinál is veszélyesebb válságról, a lakosság elvesztett bizalmáról, amelyet jóval nehezebb lesz visszaszerezni.

Sok-sok évvel ezelőtt néhány nem túl barátságos képű alak egy kisebb szóváltást követően késekkel támadt rám. Súlyosabb belső sérüléseket ugyan nem okoztak, a bőröm azonban alaposan átszabták. A támadás azon a vonaton ért, amelyen évek óta naponta utaztam, és amelyről azt gondoltam, hogy a világ egyik legbiztonságosabb helye, ahol csak akkor van miért aggódnom, ha elfelejtek jegyet venni. A vágásnyomok viszonylag gyorsan begyógyultak és ugyanúgy vonatoztam tovább, mint a támadás előtt, a korábbi biztonságérzetem azonban már soha nem tért vissza, és az is mély nyomot hagyott bennem, hogy a támadás pillanatában csak magamra számíthattam.

Valami hasonlót élnek át most uniós polgárok milliói, akiknek az életét fenekestül felforgatta a koronavírus-járvány. Az elmúlt években folyamatosan zúdították ránk: leomlottak a határok, bármely uniós polgár bátran vállalhat munkát vagy letelepedhet bármely másik uniós tagországban, a schengeni övezeten belül határellenőrzések nélkül utazhatunk. És az emberek hittek ebben, elhitték, hogy ezen elvek alapján felépíthetik az életüket. Pozsonyból a magyarországi Rajkára költözhetnek úgy, hogy továbbra is Pozsonyban dolgoznak, Magyarországon, Ausztriában vagy Csehországban vállalhatnak munkát úgy, hogy naponta ingáznak, és közben nem kell lerágniuk a körmüket, hogy a határőr átengedi-e őket.

A koronavírus-járvány bebizonyította, hogy – Európai Uniónak álmodva – egy kártyavárat építettünk, amelyet az első szélvész elfúj.”