Nagypéntek örömhíre

„Itália lakóit 1348-ban pestisjárvány tizedelte. Boccaccio Dekameron című műve életszerű történetet tár az olvasói elé: hogyan határozza el ekkor tíz fiatal a firenzei Santa Maria Novella-templomban, hogy e vészhelyzetben a világtól messze vonulva egymás szórakoztatásával tölti az időt. Az ott elhangzó történetek az irónia, a testiség, a humor minden figyelmet magával ragadó, könnyed stílusában teszik mérlegre az akkori emberek szokásait, gondolkodását, életét. De mondjuk ki: nem más ez, mint önfeledt menekülés a bajok és a szenvedők elől. A naphosszat a virtuális világba fulladó figyelem ma is sokak számára felületes »megoldás« a mostani bajokra. De ez volna a mi utunk is?

Ma, 2020-ban, amikor – ki gondolta volna még néhány hónappal ezelőtt? – egy másik járvány söpör végig nem csupán Itálián, hanem immár az egész világon, szintén felmerül a kérdés: mivel töltjük a kényszerűségből is keletkező szabad időnket, hogyan ismerjük fel otthonainkba visszavonulva az Úr hangját? Vajon ezen az áldatlan helyzeten is lehet áldás, ez a sokszor idegtépő bizonytalanság is megtelhet kegyelemmel, és Istennel megélt időszakká válhat? Reneszánsz kori ifjak módjára töltjük a járvány sújtotta időszakot, vagy összeszedve magunkat, aggódó figyelmünket, csapongó érzelmeinket, mégiscsak próbálunk a lényegre összpontosítani? Mi nem túlélni, hanem Krisztussal megélni akarjuk a jelen helyzetet. 

»Kényszer-lelkigyakorlatra« hív az Úr most, nem szétszóródásra. Távolságtartásra, de nem elszigetelődésre. Termékeny csöndre, de nem idegtépő hallgatásra.

Nem vég nélküli búfelejtő novellázgatásra, és nem is egymást elbizonytalanító, elkedvetlenítő pletykálkodásra, hanem istenkapcsolatunkban valódi gyógyulást hozó imára. A kereszt titka által az Úrral való találkozásra. És a kereszt alatt égi Édesanyánkkal való csendes együttlétre. Ahogy ma gyakran mondjuk: »minőségi időre«, melyet most Istennel és a Szűzanyával is töltünk az elcsendesedés megszentelt perceiben, óráiban. Most nekünk is »ott a helyünk«, velük.”