Fő a félelem

„Hogy a járvány maga mekkora veszélyt jelent, azaz mekkora a fertőzöttek száma és ehhez képest a munkaképtelenné tévő súlyos tünetek és halálozások aránya, azt senki sem képes felmérni, sehol a világon, mert nem lehet tudni, hányan kapták meg a vírust. Talán Izlandot kivéve, ahol a lakosság számához képest viszonylag sok (364 000-ből 2000) tünetmentes embert teszteltek, és ennek alapján a betegek arányát valamivel több mint egy százalékra becsülték. Izlandon három halott van, ami egészen kicsi halálozási arány. Annyi biztos, és távol-keleti példák mutatják, hogy az »agresszív« tesztelés, valamint a szigorú karanténszabályok fékezik a járvány terjedését.

A magyar kormánynak azonban a jelek szerint még a közelítőleges tisztánlátás sem célja. Nem véletlen, hogy az egymillió főre jutó »megerősített esetek« száma kisebb, mint bárhol a környéken, viszont ehhez képest a halálozási arányszám nagyobb, mint bárhol a környéken. Vagyis, a kormánynak európai viszonylatban páratlanul kevés fogalma van annak a járványveszélynek a mértékéről, amire hivatkozva európai viszonylatban páratlanul antidemokratikus jogkört kaparintott meg magának. Azonkívül, hogy jogi eszközökkel ismeretlen időre körülbástyázta a kétharmadát, éppenséggel az az érdeke, hogy a szavazókat bizonytalanságban, tehát félelemben tartsa. A szavazók nagy része pedig éppen ezt szereti; a liberális demokrácia elvont normáinál jobban érdekli, hogy a kemény kezű állam vigyázzon rá a homályban leselkedő veszélyekkel szemben.

A NER vezérkarának égből jött ajándék a koronavírus-pánik: a politikában a liberális berendezkedés megmaradt sallangjaitól is meg tudnak szabadulni, a gazdaságban pedig élénkítés címén tehetnek egy lépést a tíz főnél nagyobb cégek maffiaállamosítása felé, legalábbis ha a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara kormányközelinek rémlő »gigantikus« ,mentőcsomag-javaslatát nézzük, ami állami tulajdonrészért ígér kölcsönt »életképes« vállalkozásoknak. Az MKIK feje már a szakképzés 2013-as tönkretételével (állítása szerint: reformjával) bizonyította mindenre kiterjedő szakértelmét, a mostani javaslat pedig – túl a homályos fogalmakkal űzött vajákoláson (»kényszerszolidaritás«, »mutltiplikátor, begyűrűző hatás«) – gyanúsan olyan, mint egy mára szokásos gyakorlat legalizálása: helyi NER-potentát kinéz magának egy virágzó kis- vagy középvállalkozást, elküldi a lófejet a cégtulajdonos ágyába, aki aztán vagy lemond az élete munkájával felépített tulajdon egy részéről, vagy tönkremegy.  A törvény első visszhangjait nézem, elég gyakori a hitlerezés. Gondolom, szellemileg kényelmes és izgalmas is. De hát ez nem 1933 Németországa, hanem 2020 Magyarországa. Nyugalom és ébrenlét, ha javasolhatom. A veszély nem a történelem megismétlődése, hanem egy rossz posztkommunista politikai és gazdasági rendszer végső ki- és beteljesedése.”