A szolidaritás újrafelfedezése

„Amikor a magyar futballban hallom az örök szlogent, hogy: »vannak biztató jelek«, már az arcizmom se rándul. Amikor pedig a koronavírus-járvány kitörése előtti hétköznapokon, a társadalmi felelősségvállalás fontosságáról hallottam szónokolni oly’ hölgyeket és urakat, akiken a kosztüm, illetőleg a sportzakó több százezres holmiként feszült, s az arcukat – jó pénzért – plasztikai sebész gyalulgatta; maximum vállat rándítottam. Szemüket, gesztusaikat, gépies mozdulataikat látva (nagy tisztelet a kivételeknek!), sehogy se sikerült elhinnem, hogy tényleg belső indíttatás vezéreli őket, s hogy valóban sejtenék, mit éreznek a nincstelenek. Azt sem »kajáltam« be, hogy jól szituált félszentjeink egyszeriben Assisi Szent Ferenc útjára tévedtek volna, s immár vele zengik: »…én szeressek, mert akkor kap az ember, ha ad…«

Hosszú évek teltek el úgy, hogy miközben a duma fölbugyogott, a valós helytállás az elit részéről, elmaradt. A segítő szándék a nagyvállalati kultúrában is csak nyomokban volt felfedezhető. (A politikait egyenesen hagyjuk!) Dr. Beck György, a Vodafone Zrt korábbi vezérigazgatója, a Neumann János Számítógéptudományi-társaság elnöke, 2019 nyarán kritikai észrevétellel is élt, mondván: »a mai multinacionális környezetben kevés hangsúlyt fektetnek az empátiára, és a csapatépítés sem igazán cél…«

Mondjuk ki, hogy vannak szavak, amelyeket hagytunk elkopni, elhordani, mint egy cipőt, egy nadrágot, vagy egy divatos zakót. A koronavírus-járvány okozta sokk azonban a temérdek fájdalom mellett, mintha az elnyűtt szavaknak, a valóban lényeges fogalmaknak újra teret engedne. Tolkien-t idézve: »ott rejlik a reményünk, ahol a legnagyobb félelmünk is«. Adyval szólva: »Ki közénk áll, nem kap finnyás kezet / S harcolunk, mint egybevert mártirok / Fenevadakkal cézári arénán.«”