Nemzeti konzultáció: arról lehet dönteni, hogyan tovább a magyar gazdaságban
A Fidesz mindenkit arra kér, hogy töltse ki a nemzeti konzultációt.
A koronavírus felettébb alkalmas annak a napjainkban jól látható pszichológiai igénynek a kielégítésére, ami világunk rendjének folytonos virtuális megtámadását kívánja meg.
„Midőn Zarathustra kilépe a kifosztott Ósön ajtaján, im-ígyen szólt a zsebeikben százforintost tallózó emberekhez: Szerencsés, ki mikoron eljövend a vég, DELUXE vécepapírral törölheti ki a seggét” – írta Friedrich Nietzsche, és sohasem voltak időszerűbbek a szavai.
A levegőben menekvő madárhad, a nyugdíjasok néhány nap leforgása alatt lerabolták a pacalkonzerveket, mi viszont hetek óta totojázunk azon, hogy kell-e pánikolni a koronavírus miatt, vagy csak fölfújja a sajtó, és
hülyének érezzük magunkat, a szokásosnál is hülyébbnek. Aztán: amerikai diáklányok, iráni egyetemisták. Helyzet van.
Általában nincsen helyzet – beletörődés van a mindennapokba, munka, magánélet, szórakozás viszonylag szűkös elemeinek különböző konfigurációi, amelyek örökké ismétlődő minták szerint rendeződnek el, az ember szíve kivásik stb.
Nem csoda a Netflix-disztópiák és a posztapokaliptikus víziók kitörő sikere: mintha csak úgy tudnánk elviselni életünk iszonyú, kikezdhetetlen realizmusát, ha a reprezentációk szintjén folyamatosan elpusztítjuk, szétromboljuk, felszámoljuk azt. Épp ezért látom ezt az egész koronavírus-járványt a nyomasztó sorozatokat továbbfejlesztő globális LARP-olásnak, élő szerepjátéknak: a valóságunkra ráengedjük ezt a félig mondvacsinált katasztrófát, amiben az állami hatóságok és a média irányítják, szervezik, terelik kollektív képzeletünket, mi pedig engedelmes statisztaként bújjuk a híreket, előadjuk a pánikoló kisember vagy a hidegfejű szkeptikus szövegeit, szájmaszk, karantén, védőoltást tesztelő tudósok – egy ténylegesen új konfiguráció, amit felajzottan veszünk tudomásul.
Nem a járvány veszélyességét, a helyzetből fakadó komoly kockázatokat tagadom, dehogy. Csupán azt állítom, hogy a koronavírus felettébb alkalmas annak a napjainkban jól látható pszichológiai igénynek a kielégítésére,
Az „események” – számunkra, egyelőre – főként továbbra is a reprezentációk síkján, hírügynökségi jelentésekben, fotósorozatokban és híradó-bejátszásokban képződnek le, de a járvány szorító közelsége, az adatok exponenciális sűrűsödése figyelmeztet: ez a hiteles fikció könnyen betörhet, nem is annyira a határainkon, mint inkább a valóság repedésein.
A fertőzés sajátos misztikumként kísért bennünket: rémületes, de közben felkavaróan izgalmas. Izgalmas, mert bármelyik percben felfüggesztheti megszokott életünket, ebben a felfüggesztésben pedig poézis is van. Ahogyan Michel Houellebecq fogalmaz egy korai esszéjében, amelyben hatvannyolc májusára emlékszik vissza: „a megtorpant mozgás költészete”. Nézzük a karantén alá vont olasz városokat, a kihalt utcákat és leredőnyözött kirakatokat bemutató képeket és videókat, és az az érzés tölt el bennünket, mint a kamasz Houellebecq-et a sztrájkot hirdető középiskola tereit járva: „Az udvar, amelyről azt hittem, hogy elfoglalt gimnazisták százaival lesz tele, üres volt. Néhány professzor kóválygott ide-oda céltalanul a kézilabdakapuk között. Emlékszem: miközben a nagynéném információk morzsáit próbálta összegyűjteni, hosszú perceken át sétáltam ebben az udvarban. Teljes béke, tökéletes csend. Gyönyörű pillanat volt.”
Houellebecq így folytatja: „Néhány napra, akárha varázscsapásra, egy gigantikus és elnyomó gépezet megszűnt működni. Egyfajta lebegés, bizonytalanság állt elő: valamiféle nyugalom telepedett az országra. Utána természetesen a társadalmi gépezet újra működni kezdett, még sebesebben, még könyörtelenebbül (és hatvannyolc májusa csupán arra szolgált, hogy megtörje azt a néhány még létező morális szabályt, ami fékezte e működés vehemenciáját). De egy pillanatra megállt és tétovázott az egész: a metafizikai bizonytalanság pillanata volt ez.”
– egy „biztonságos” bizonytalanságot, ami ideiglenesen eltávolít világunk törvényszerűségeitől, de nem bicsaklik át valamilyen visszafordíthatatlan romlásba. A koronavírus tökéletes eszköznek kínálkozik erre: halálosabb az influenzánál, de nem túl halálos, leginkább az amúgy is betegeskedő öregeket viszi el – nem váltja ki tehát bennünk azt az atavisztikus, páni rettegést, ami a „jelenséget” erőszakosan kiragadná a virtuális és valós közti képlékeny sávból.
A járványnak viszont épp elég súlyos következményei lehetnek a globális gazdaságra vagy az egészségügyi ellátórendszerre nézve, hogy ne vehessük félvállról – őszintén aggódunk tehát, de ezt az aggodalmunkat egyfajta „meta-aggodalom” dózisaival dúsítjuk fel, a szorongásnak a kulturális ösztöneink és a média által gerjesztett, önreflexív, őszintétlen formáival. Az így felpumpált „jelenségben” pedig már
A koronavírus-járvány talán csak azért csapott le ránk, hogy minden eddiginél világosabban szemléltesse és bizonyítsa posztmodern elméleteinket? Aki kellő figyelemmel fordul az eseményekhez, különösebb nehézségek nélkül megértheti, milyen mechanizmus útján termelődik a Jean Baudrillard által leírt „hiperrealitás”. Hogy miről van szó? „Baudrillard számára az olyan jelenségek, mint a kandikamerás dokumentumfilmek vagy a közvélemény-kutatások, amelyek a valóságot szűrő nélkül hivatottak bemutatni, mindig egy feloldhatatlan problémát jelentettek” – írja Mark Fisher filozófus Capitalist Realism című könyvében.
„A kamerák jelenléte hatással volt azok viselkedésére, akiket lefilmeztek? A felmérések publikálása megváltoztatja a polgárok jövőbeli választásait? Az efféle kérdéseket képtelenség megválaszolni, így aztán a valóság mindig megragadhatatlannak bizonyul: abban a pillanatban, hogy nyers lényegében ragadnánk meg, a valóság azzá változik át, amit Baudrillard sokak által félreértett neologizmusával hiperrealitásnak nevezett.”
Ugyanezt a folyamatot figyelhetjük meg a felvásárlási pánik kapcsán. Egyes boltokban hiány mutatkozik lisztből vagy kézfertőtlenítőből, a média feltálalja az üres polcokat bemutató képsorokat, amelyek az eddig nemtörődömebb hozzáállású emberekben is elültetik a késztetést, hogy élelmiszert halmozzanak fel, és így tovább – valóság és annak reprezentációja ördögi spirálba kerül. Elég, hogy a kattintáséhes média mesterségesen belepiszkáljon kicsit a folyamatba, és bekövetkezik az, amit Fisher „a Valós egyfajta vérömlésének” nevez.
A járvány legnagyobb veszélye talán éppen ebben áll:
ha pedig ez megtörténik, az állandósult hisztériából nehéz lesz visszatalálnunk a mindennapok ásatag, de mégiscsak biztonságot nyújtó realizmusához.
A koronavírus ugyanakkor alkalmat nyújt arra is, hogy gyakoroljuk azt, amit Houellebecq az egyén „hideg forradalmának” nevez: arra, hogy a felfüggesztésből fakadó „furcsa nyugalom” pillanatait eltanulva képesek legyünk kívül helyezkedni az „információs és reklámáradaton”, ami realizmusnak és hiperrealista hisztériának egyaránt alapja.
Megtanuljuk, hogyan kell karantént húznunk magunk köré – felismerjük, hogy az aktuális események által megkövetelt egészségügyi karanténnál sokkal fontosabb az a szellemi karantén, ami mögé időről időre be kell húzódnunk.
„Sohasem volt könnyebb, hogy a világgal szemben egy esztétikai pozíciót vegyünk fel: elég csak egy lépést tenni oldalra” – hangsúlyozza Houellebecq. „De végső soron, önmagában még ez a lépés is fölösleges. Elég csak egy kis időre megállni; kikapcsolni a rádiót és a tévét, nem vásárolni többé, nem vágyakozni többé semminek a megvásárlására. Elég, ha többé nem veszünk részt semmiben, ha nem tudunk semmiről, ha ideiglenesen felfüggesztjük minden mentális tevékenységünket. Szó szerint elég az, ha néhány másodpercre mozdulatlanná válunk.”