Nem csoda a Netflix-disztópiák és a posztapokaliptikus víziók kitörő sikere: mintha csak úgy tudnánk elviselni életünk iszonyú, kikezdhetetlen realizmusát, ha a reprezentációk szintjén folyamatosan elpusztítjuk, szétromboljuk, felszámoljuk azt. Épp ezért látom ezt az egész koronavírus-járványt a nyomasztó sorozatokat továbbfejlesztő globális LARP-olásnak, élő szerepjátéknak: a valóságunkra ráengedjük ezt a félig mondvacsinált katasztrófát, amiben az állami hatóságok és a média irányítják, szervezik, terelik kollektív képzeletünket, mi pedig engedelmes statisztaként bújjuk a híreket, előadjuk a pánikoló kisember vagy a hidegfejű szkeptikus szövegeit, szájmaszk, karantén, védőoltást tesztelő tudósok – egy ténylegesen új konfiguráció, amit felajzottan veszünk tudomásul.
Nem a járvány veszélyességét, a helyzetből fakadó komoly kockázatokat tagadom, dehogy. Csupán azt állítom, hogy a koronavírus felettébb alkalmas annak a napjainkban jól látható pszichológiai igénynek a kielégítésére,
ami világunk rendjének folytonos virtuális megtámadását kívánja meg.
Az „események” – számunkra, egyelőre – főként továbbra is a reprezentációk síkján, hírügynökségi jelentésekben, fotósorozatokban és híradó-bejátszásokban képződnek le, de a járvány szorító közelsége, az adatok exponenciális sűrűsödése figyelmeztet: ez a hiteles fikció könnyen betörhet, nem is annyira a határainkon, mint inkább a valóság repedésein.
A fertőzés sajátos misztikumként kísért bennünket: rémületes, de közben felkavaróan izgalmas. Izgalmas, mert bármelyik percben felfüggesztheti megszokott életünket, ebben a felfüggesztésben pedig poézis is van. Ahogyan Michel Houellebecq fogalmaz egy korai esszéjében, amelyben hatvannyolc májusára emlékszik vissza: „a megtorpant mozgás költészete”. Nézzük a karantén alá vont olasz városokat, a kihalt utcákat és leredőnyözött kirakatokat bemutató képeket és videókat, és az az érzés tölt el bennünket, mint a kamasz Houellebecq-et a sztrájkot hirdető középiskola tereit járva: „Az udvar, amelyről azt hittem, hogy elfoglalt gimnazisták százaival lesz tele, üres volt. Néhány professzor kóválygott ide-oda céltalanul a kézilabdakapuk között. Emlékszem: miközben a nagynéném információk morzsáit próbálta összegyűjteni, hosszú perceken át sétáltam ebben az udvarban. Teljes béke, tökéletes csend. Gyönyörű pillanat volt.”