„Midőn Zarathustra kilépe a kifosztott Ósön ajtaján, im-ígyen szólt a zsebeikben százforintost tallózó emberekhez: Szerencsés, ki mikoron eljövend a vég, DELUXE vécepapírral törölheti ki a seggét” – írta Friedrich Nietzsche, és sohasem voltak időszerűbbek a szavai.
A levegőben menekvő madárhad, a nyugdíjasok néhány nap leforgása alatt lerabolták a pacalkonzerveket, mi viszont hetek óta totojázunk azon, hogy kell-e pánikolni a koronavírus miatt, vagy csak fölfújja a sajtó, és
minthogy egyik opciót sem támasztja elég tény, miközben seregnyi tény szól mindkét opció mellett,
hülyének érezzük magunkat, a szokásosnál is hülyébbnek. Aztán: amerikai diáklányok, iráni egyetemisták. Helyzet van.
Általában nincsen helyzet – beletörődés van a mindennapokba, munka, magánélet, szórakozás viszonylag szűkös elemeinek különböző konfigurációi, amelyek örökké ismétlődő minták szerint rendeződnek el, az ember szíve kivásik stb.
Nem csoda a Netflix-disztópiák és a posztapokaliptikus víziók kitörő sikere: mintha csak úgy tudnánk elviselni életünk iszonyú, kikezdhetetlen realizmusát, ha a reprezentációk szintjén folyamatosan elpusztítjuk, szétromboljuk, felszámoljuk azt. Épp ezért látom ezt az egész koronavírus-járványt a nyomasztó sorozatokat továbbfejlesztő globális LARP-olásnak, élő szerepjátéknak: a valóságunkra ráengedjük ezt a félig mondvacsinált katasztrófát, amiben az állami hatóságok és a média irányítják, szervezik, terelik kollektív képzeletünket, mi pedig engedelmes statisztaként bújjuk a híreket, előadjuk a pánikoló kisember vagy a hidegfejű szkeptikus szövegeit, szájmaszk, karantén, védőoltást tesztelő tudósok – egy ténylegesen új konfiguráció, amit felajzottan veszünk tudomásul.
Nem a járvány veszélyességét, a helyzetből fakadó komoly kockázatokat tagadom, dehogy. Csupán azt állítom, hogy a koronavírus felettébb alkalmas annak a napjainkban jól látható pszichológiai igénynek a kielégítésére,
ami világunk rendjének folytonos virtuális megtámadását kívánja meg.
Az „események” – számunkra, egyelőre – főként továbbra is a reprezentációk síkján, hírügynökségi jelentésekben, fotósorozatokban és híradó-bejátszásokban képződnek le, de a járvány szorító közelsége, az adatok exponenciális sűrűsödése figyelmeztet: ez a hiteles fikció könnyen betörhet, nem is annyira a határainkon, mint inkább a valóság repedésein.