„A 2007/2008-ban kitört válságból a világ 2015 környékére lábalt ki, éspedig azáltal, hogy a fejlett országok - zömmel neoliberális - kormányai több ezer milliárd eurót és dollárt locsoltak bele a tőke virágosládáiba, az adófizető tömegek rovására. Eredmény: a leggazdagabbak teleszívták magukat pénzzel, az emberiség 99 %-a pedig tovább csúszott lefelé a lejtőn, s ezzel párhuzamosan elfogytak a természeti erőforrások. A tájkép: multimilliárdos oázisok a földi sivatagban.
Most a koronavírus-járvány zilálja szét a gazdasági kapcsolatok láncolatát. A tőke azonnal rárepült a gazdagabb kormányok, az IMF és a Világbank pénzeszközeire, és gigamilliárdos segélyekért sikoltozik. Kérdés: újra a tőkét, vagy az emberiséget kell-e menteni? Tömeges halálokok, járványok eddig is voltak. Szörnyű, de megszoktuk őket. Éhezés, légszennyezés és egyéb borzalmak évi 10 milliós nagyságrendben szednek áldozatokat. Most annyi a különbség, hogy a koronavírus jellemzően a NATO-tagországokat támadta meg, s ijesztő gyorsasággal terjed.
Még nem járunk a dolgok végén, de ha a Kínában immár lecsengettnek tűnő kórság adataiból próbálunk meg jövendölni, akkor minden valószínűség szerint jóval kevesebb áldozat elé nézünk, mint például a 2017-es TBC-járvány 1,6 milliós emberéleti vesztesége. Az persze »ott« volt, tehát – »ugye« – spongya rá, ez meg »itt« van, azaz pánikolunk.
A gazdaság éppenhogy a tőkeközpontok pánikreakciói okán esik darabjaira. Vállalkozások és munkahelyek milliói fognak eltűnni, s a keletkező szociális válság minden fájdalma még bőven előttünk van. Ha most a tőkét segítenénk, akkor alighanem megismételnénk a már említett 2007/2008-as válságkezelést, amely globális elszegényedésbe torkollott. Ha viszont vennénk egy nagy levegőt, s a fogyasztói, azaz a keresleti oldalon kezdenénk az élénkítést, akkor a gazdaság szereplői új lendületet vehetnének, de legfőképp sok milliárd ember napi megélhetését tennénk lehetővé. Magyarországon legkevesebb 5 millió ilyen rászoruló van. Főként a gyermekek, a nyugdíjasok.