Pokorni Zoltán könnye

„A holokauszt 75. emléknapját – mivel fizikai megpróbáltatás is – Claude Lanzmann Shoah című filmje (tíz)órás vetítésén töltöttem – a gyászmunkát rituálisan is megélendő. Miközben a Goethe Intézet és az Izraeli Kulturális Intézet szervezésében pergett a film (a körülbelül tízfős közönség előtt) asszociációk sorát hozta elő belőlem. Megannyi fájó, a pályám során már örökre elmulasztott, föl nem tehető kérdést, el nem végzett munkát, de a frissen belém mart élményt és annak diskurzusát is, amelyet Pokorni Zoltán könnyei indítottak el. Annál is inkább, mert Lanzmannál is katarzisos szerepet kaptak a könnyek. Azonban a páratlan értékű, és – joggal – trükköket is bevető, németekkel készített interjúi dacára egy dolgot nem produkált – könnyet, az elkövetői oldalról.

Egy hete a zsinagógám szombat köszöntőjén a soros előadó az alagsori helyiségekben rituális keretek között elfogyasztott vacsora után, a szokásos Dvár Tórája (heti szakasz magyarázata) előtt megemlítette Pokorni Zoltán könnyeit, s nemkülönben a kételyeit, hogy azok őszintén csordultak-e ki a szeméből, avagy azt, ami történt, egy rutinos politikus megnyilvánulásának kell-e tekinteni kényszerhelyzetében. Sőt: olthatatlan tudásvágya okán – a rabbi ellenkezése dacára – kézfeltartásos szavazásra tette fel a kérdést. Futó ránézésre a körülbelül ötvenfőnyi gyülekezet kétharmada szavazott az őszinteségére, s egynegyede kételkedett a megbánás valódiságában. Ezután elszabadultak az indulatok, röpködtek az érvek pro és kontra, s már nem lehetett visszakanyarodni magának Mózesnek sokkal mélyebben számító kételyeire – lévén a Smot szakasz volt a terítéken, melyben az Örökkévaló a csipkebokorból felcsapó tűz formájában folytatott párbeszédet kiválasztottjával, annak kishitűségét eloszlandó. A Pokorni-dilemma feszegetője, a vihart már nem tudván elcsitítani, asztalához menekült, mire egy másik hittestvérünk pattant az előadói pulpitushoz, azzal, hogy a „szokásaink előírják, hogy ahol esznek, ott a Tóráról is beszélni kell”, ezért ő mond néhány szót, ha nem is készült. A nagy nehezen levezényelt bencsolás (étkezés utáni áldás-ima) után többen is kifejtették, hogy igenis, az effajta események megvitatása a közösség ügye, s legalább olyan húsbavágó, mint eleink megszabadulás-történetei. Ez a mi történetünk! Mások szerint, akkor sem itt, a szent napon kellene ennek megtörténnie, hanem inkább szervezzünk külön összejövetelt, s ott beszéljük meg.

Szerintem is a szervesen kialakult közösségekben tanácsos a diskurzusokat lefolytatni, s nem az „elitek” Olümpusza ködös és (ön)kijelölte magaslatain, mint azt most György Péter számonkéri. („Az antiszemita bejegyzések önmagukban véve sem voltak különösen vonzóak, ráadásul csak felmerült bennem a gyanú, hogy lehetséges némi összefüggés azok, s a politikai elitek hallgatása között. Az egy Karácsony Gergelytől eltekintve sem Pokorni Zoltán politikai ellenfelei, sem jeles elvbarátai nem érezték szükségét annak, hogy ugyancsak a nyilvánosság előtt juttassák kifejezésre megrendültségüket, együttérzésüket és egyetértésüket” “Őszinteség, bátorság, politika”, Index, 2020.január. 16.).  Ugyanis Pokorni Zoltán könnyét mélyen beágyazódott közösségből – végre! – fölszivárgott nedvként kell elkönyvelni. Ezért van e könnyeknek oly ritka (helyi)értéke. Éppen azért, mert nem a politikus, de a gyilkos leszármazottja szemében csillant meg. A gyilkos véréből való szembesült a gyilkossággal.

Szembesült – vagy szembesülni kényszerült (ez fontos distinkció), amire társadalmi szinten eddig nem került sor. Ez a tény a jelenség hasadó, s a végtelenségig osztódó anyaga, ezért kerültek e könnyek fontos történelmi dimenzióba. Ugyanis Pokorni József nem volt egyedül a magyar zsidóság „kiszántása” műveletében – noha, mint az Rab László eseménysort elindító történelmi szociográfiájából („Pokorni József kabátja”, Mozgó Világ 2019. július-augusztus) kiderül, az 1944. végi budai (rabló- és kéj)gyilkosságsorozat a magyar, s talán az egész európai holokauszt legaljasabb mozzanatának számít, De Sade és Kafka legapokaliptikusabb vízióit fölülmúlva.

Vajon a rokonszenves oktatáspolitikusként megismert férfi tudhatott-e nagyapja életéről? Valószínű nem, mert akkor nem lép politikusi pályára, annyira zsarolhatóvá válik. (A zsinagógában is összecsaptak a vélemények – majdnem itt is szavazásra került a sor – ki tudta születésekor, hogy zsidó, s ki csak élete későbbi szakaszaiban? Ugyanis egyesek nem akarták elhinni, hogy a családon belül legalább ilyen meghatározó események és körülmények titokban maradhatnak.) Amihez kiadóként, folyóirat-szerkesztőként annyit tehetek hozzá, hogy a magyar zsidók rögtön a holokauszt után ontani kezdték az emlékezéseiket, s nem sokra rá irodalmi feldolgozásaikat, mostanában pedig divattá vált, hogy a holokausztot átélt idős emberek a családjuk számára összefoglalják túlélésük krónikáját, sőt: a túlélők másod-harmad generációjának tagjai interjúk formájában kutatják és rögzítik a nagy („minden”) eltörés valamennyi részletét. Mert a túlélés, és vele a lehetőségekhez képest egészséges élet elengedhetetlen kulcsa a trauma kibeszélése.

A Pokorni-felfedezés kapcsán fölburjánzó kommentek többsége azt harsogja: unják a megszámolhatatlan és leállíthatatlan zsidó kibeszélést.

Ezzel az aránytalansággal, s akár nehezen viselhetőségével egyet kell érteni. Hiszen nem áll az áldozati traumaoldás-gyógyulással – szemben? mellett? – az elkövetők hasonló el- és kibeszélése. Sem szóbeli és írott emlékezésben, sem szociográfiai jellegű feltárásokban, sőt, a szépirodalomban is szórványosan, az ún. kánonban biztosan nem. Nem protokolláris beszédekre, politikai nyilatkozatokra gondolok, hanem a kollektív elbeszélésbe szövés természetes reprezentációjára. Ebben a keretben a kibeszélés kórosan egyoldalú. Csak az a kérdés, hogy ez kinek a betegségére világít rá?

A történelemtudomány szerint 200 000 (magyar) ember hajtotta végre tevőlegesen a deportálásokat, ami egy átlag családot számítva egy millió embert érint. Az is köztudott, hogy a Világ igazai díjból – amit a zsidómentésért ad ki a Jeruzsálemi Jad Vasem Intézet – a magyarok kapták a legkevesebbet. Miközben majd minden női deportált nemi szervébe fölnyúltak ellenőrizendő, hogy nem rejtett-e el benne (magyar) értéket, hogy magával vigye nem választott külföldi útjára, egyetlen bábaasszony emléke nem ismert e gyakorlatról, ahogy a magyar kiskatonáké sem, akik a kassai állomáson fölkapaszkodtak a vagonokba, s az utasok (egykori) magyarságára hivatkozva, vagy csak ivóvízért cserébe elkérték értékeiket. (Ez a magyarságtól való búcsú-leitmotiv szerepel minden irodalmi feldolgozásban Ember Máriától Kertész Imréig, vagy megannyi családnak átadott memoár-könyvben.) Mintha csak az áldozatok népével (a zsidókkal, zsidónak minősülőkkel) esett volna meg mindaz, amit a magyar zsidók Nobel- és Oscar-díjig emelkedően megörökítettek tapasztalatukról.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.