Nem a Vörös Hadsereg bűneiről kellene beszélni

„Ez a vonal szépen beleillik a liberális oldal történész szakértőjének számító Ungváry Krisztián koncepciójába, aki éppen az évforduló kapcsán látta elérkezettnek az időt arra, hogy felmelegítse a „háborúban nem volt jó és rossz oldal” és a „németek mégiscsak egy felsőbbrendű kultúrát képviseltek”, általa régóta vallott, és többek  által már régóta bírált téziseit.

Miközben ez még egyes liberális körökben is kiverte a biztosítékot (Farkasházy Tivadar úgy vélekedett, hogy Ungváry kitűnő történész, de „elborult az agya”), jómagam arra szeretnék rávilágítani, hogy ez Ungvárynál korántsem véletlen „agymenés”, hanem éppenséggel egy nagyon is jól kigondolt koncepcióba illeszkedik. Ez a koncepció azonban Nyugaton semmiképpen nem egyeztethető össze a liberális alapállással, hanem a szélsőjobboldal ideológusává avatja Ungváryt – akkor is, ha ő maga nyilvánosan mindig igyekszik elhatárolódni ettől az ideológiától, sőt, még az antiszemitizmus ellen is kiáll. Ez jó „üzleti” fogás: egyszerre mond hideget és meleget.

Írásom apropója Ungváry Krisztián Hősök? A budapesti csata német katonai elitje c., nemrég megjelent kötete, amelynek már a címében benne van a provokáció. Ezt persze írhatjuk a kiadó számlájára is, amely a nagyobb piac reményében pártolhatta a provokációt. A meghökkentés és a politikai bulvárba hajló kijelentések azonban a médiában gyakran szereplő Ungvárytól sem állnak távol; ráadásul a könyvben nemcsak a cím az, ami megdöbbent. Ungváry könyve egyfelől szép példája az aprólékos, gondos és lelkiismeretes tényfeltáró történeti munkának, és az is érződik, hogy a szerző elkötelezett a téma iránt. Másfelől azonban ugyanilyen példát nyújt arra, hogy, mondjuk ki feketén-fehéren, hogyan mentegessük a nácikat, ha azok németek.

Nem Ungváry személyes meggyőződése érdekes itt, még csak nem is az, hogy többször is nyilvánosan szembeszállt a regnáló kormány emlékezetpolitikájával, a holokauszt témájában pedig igyekszik kínosan betartani a liberális normákat. A probléma ott van, hogy „mindeközben” olyan ellenszenvet érez a kommunista Szovjetunió és a Vörös Hadsereg iránt, hogy utólag akarja felrúgni az antifasiszta szövetséget (ebben egyébként Goebbels végig reménykedett, sőt, pezsgőt bontott Roosevelt halálakor). Az igazi gond nem azzal van, hogy Ungváry „tudja-e”, mit tesz, hanem azzal, hogy teszi. Régóta dédelgetett koncepciója a korrektül, sőt, hősiesen harcoló Wehrmacht és a népirtásért felelős SS funkcionális és ideológiai megkülönböztetése, holott a szovjet területen harcoló Wehrmachtról több ízben is bebizonyosodott, hogy nemcsak logisztikai segítséget nyújtott a népirtáshoz, hanem egységei és tisztjei részt vettek a tömeggyilkosságokban, például a Krímben.

Miközben igaz, hogy a helyi lakosság egyes csoportjai például Litvániában és Ukrajnában nagyon is készségesen „támogatták” a holokausztot, ugyanúgy tény, hogy a zsidó népirtás nem történhetett volna meg a náci ideológiai program és a megsemmisítő háború nélkül.

Hogy ne is említsünk egy másik, a szovjet területen elkövetett, a helyi lakosság ellen irányuló népirtást, amelynek magyar vonatkozásait dokumentálja  a Krausz Tamás és Varga Éva Mária által szerkesztett, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban. Levéltári dokumentumok 1941-1947 (L’Harmattan 2013) c. kötet. Ez a kötet objektíve bebizonyítja, hogy a németek és más szövetségeseik mellett a magyar megszálló csapatok is részt vettek a népirtásban. Mindezt Ungváry is megírta már, de mindig talál mentségeket a kulturális felsőbbrendűség szellemében.  Ungváry a totális háború kibontakozását is a partizánok számlájára írja, miközben a totális háborút és a zsidó és kommunista hadifoglyok legyilkolását Hitler már akkor meghirdette, amikor még sehol nem voltak a partizánok.

A német militarizmus újjászületése elválaszthatatlan a náci fajvédő ideológiától, amelyet Goebbels félelmetes propagandagépezete és a nácizmussal megalkuvó társadalmi elit éveken át igyekezett beleverni az „átlagnémet” fejébe. Ez a hatalmi gépezet az Európát és a Keletet meghódító hadsereggel együtt teremtette meg azt a gazdasági-társadalmi-technikai infrastruktúrát, amely megvalósíthatóvá tette a holokausztot – és ez akkor is igaz, ha sok helyen a németek komoly segítséget kaptak a helyi hatalmi elitektől és a lakosság egyes csoportjaitól.

Az események „szétszálazása” oda vezet, hogy a végén az evidens is megkérdőjeleződik, és ad absurdum, eljutunk oda, hogy nem is lett volna Hitlerrel semmi baj, ha egy kicsit nem viszi túlzásba az ideológiát.

A náci háború elválaszthatatlan attól a programtól, amelyet a Mein Kampf összegzett, és amelynek kötőanyaga a rasszizmus, a gyarmatosítás „legszélsőségesebb” és legkegyetlenebb hagyománya, az élettér követelése és az alsóbbrendűnek tekintett zsidók kiirtása mellett a szlávok megtizedelése és rabszolgaságba döntése. Ezt ne értené Ungváry?”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.