Apokalipszis most: zöld támadás a szabadság és az értelem ellen

„A klímapánik valójában nem a környezet védelméről, a Föld iránti aggódásról, az emberhez méltó élet megteremtéséről szól, hanem kapudrog egy fent eltervezett, ökoszocialista gazdaságpolitikához. A klímakultusz nem egyszerűen vallás, hanem a legújabb totalitárius kihívás. »Az anyagi jólét keresése (the pursuit of happiness) ma a végítélet harsonája, átok és hazugság, maga a Rossz, amely az emberi nem pusztulását okozza.« (Tamás Gáspár Miklós: Az új aszkézis. Magyar Narancs, 2019. dec. 1.)

Kísértet járja be Európát, a klímakatasztrófa kísértete. Szent hajszára szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden hatalma: a pápa és a kancellár, von der Leyen és Thunberg, francia radikálisok és német környezetvédők. És mivel sem a klíma, sem a pánik nem ismer határokat, amerikai campusokat éppúgy érint, mint ausztrál NGO-kat, komoly kutatókat éppúgy, mint amatőr gleccserbarátokat az Instagramon.

Közel a végítélet, sőt, ha alaposabban megfigyeljük, egyre közelebb jön, ideje tehát nagyobb tételben gondoskodni konzervekről, vízről. Néhány éve még 2050-re várták a világvégét, de ez régen volt. „Ideje pánikba esni” – üzente a The New York Times szerkesztőségi cikke. »Tizenkét év múlva vége a világnak, ha nem reagálunk a klímaváltozásra« – közölte Alexandria Ocasio-Cortez amerikai demokrata politikus. »2030 körül visszafordíthatatlan láncreakciók indulhatnak be, amelyek véget vetnek az általunk ismert civilizációnak« – jósolja Greta Thunberg.

Károly walesi herceg már csak 18 hónapot adott a világnak arra, hogy megküzdjön a klímával, de hogy ezt hol olvasta, nem derült ki. Egy nemzetközi tudóscsoport még előrébb állította az órát: »Száz másodperccel áll éjfél előtt a végítélet képzeletbeli órája«. A klímapánik terjesztői leginkább az ENSZ klímaváltozással foglalkozó kormányközi paneljének, az IPCC-nek a jelentéseire hivatkoznak, pontosabban azok mások által értelmezett, nem egyszer érzelmileg felturbózott, lebutított verzióira, holott a jelentéseket valóban olvasó számos szakember állítja: még ha minden kiotói meg párizsi megállapodás dacára változatlan is maradna az emberi CO2-kibocsátás mértéke (valamiért egyébként nem teljesülnek soha ezek az ígéretek, viszont irdatlan összegekbe kerülnek), pánikra akkor sem lenne okunk. Gondolkodásra, józan észre, az elköltésre szánt ezermilliárdok költség-haszon mérlegelésére, vagy ahogy Bjorn Lomborg szakíró javasolta, a valódi problémák (éhínség, járványok) megoldására annál inkább.”