Legyen a dicsőség azoké, akik akkor is emberek maradtak. Fájdalmasan kevesen voltak.
„Több mint tíz éve hivatalos látogatáson voltam Washingtonban. Az elnökkel való találkozás után meglátogattam a Holocaust Memorial Múzeumot.
Persze sok mindent tudtam erről a borzalomról korábban is. De a múzeum az más. A képek, a tekintetek, tárgyak, a gyalázat történetei bekúsztak agyamba, lelkembe és összeroppantották. Fojtogató némaság préselt össze.
Embereket láttam a halálba menetelni, kergetni, kényszeríteni, csak mert egy őrült eszme neves és névtelen gyilkosai így akartak jobb világot teremteni. Szerintük a halál hozza a jobb élet jobb világát. Micsoda istentelenség!
Ott álltam, miniszterelnökként szembesülve azzal, hogy elődeim megszegve legalapvetőbb politikusi, emberi esküjüket, nem megvédték az ország polgárait, hanem állatként terelték őket a halálba.
Feldolgozhatatlan volt árulásuk, bűnük engem is besarazott. Tisztán is mocskosnak éreztem magam.
A látogatás végén beszédet kellett volna mondani. De nem tudtam. Nem jött ki hang a számon. Elvonultam a múzeum igazgatójának szobájába, hogy úrrá legyek megrendültségemen, töröljem könnyeimet, elfojtsam kitörni akaró zokogásom.
Mit tettek ezek az átkozottak!?
Hogyan lehet élni ezzel a teherrel, szomszédaink, ismerőseink, rokonaink, szüleink irtózatos bűneivel?
Mert ők voltak. Ők is voltak. Nemcsak Horthy és kormányai, nemcsak a magyar állam- és közigazgatás, hanem a hétköznapok hétköznapi embereinek tízezrei. Mert nemcsak politikusok, hanem az egész ország bűnbe esett. Legyen a dicsőség azoké, akik akkor is emberek maradtak. Fájdalmasan kevesen voltak.
Ma, a Holokauszt emléknapon az akkor megélt fájdalommal gondolok megölt honfitársaimra. Maradok, aki voltam. Küzdve az emberi méltóságért, az élet védelméért, egy becsületes, emberi világért.
Azért, hogy a romlottság ördögfajzat eszméi és emberei soha ne jöhessenek vissza.”
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
1969-ben megkérdezték egy Vietnámban szolgáló amerikai katonától, hogy mit üzen az ötven évvel később élő amerikaiaknak.
Hogy kik? Hát a Z-generáció. Azok, akik eltörölnék a múltunkat, a hagyományainkat, a történelmünket, az irodalmunkat, eltörölnének mindent.
Az sem derült ki, hogy a visszaküldöttek között mennyi az „anyázás”? Vagy mennyi a pornograf rajzokkal díszített?
A fitneszguru nem ért egyet a Tisza által tervezett SZJA-emeléssel.
„Az, amit Jókai a levert szabadságharc után költői géniuszával cselekedett, az egy második honfoglalás volt” – így búcsúzott az ország Jókai Mórtól.
Mi az orosz minimálprogram, ami még a háborús győzelmet demonstrálja? George W. Bush elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával beszélgettünk.
