Nem csalás, nem ámítás – mindkettő

„Ám a kancellári vallomásnak az újságból idézett zárómondata adja meg a nyilatkozat igazi bukéját. Amikor Merkel bevallja, nem törődtek »egy olyan környezet kialakításával, amelyben az emberek a saját hazájukban maradhattak volna«. És ezek után nem szakadt rá az ég! Bár a cikk nem tartalmazta a davosi urak reakcióját, talán volt ott olyan ember is, akinek feltűnt, még ha soha be nem vallaná, akkor is, hogy van a lenézett Közép-Európában egy olyan miniszterelnök, aki évek óta következetesen, érvekkel alátámasztva nézetét, számtalanszor, minden konfliktust vállalva ismételgeti, helyben kell segíteni. Kiátkozták, büntették és büntetik, pellengérre állították országával együtt, s keblükre ölelték-ölelik e kis ország Brüsszelben páváskodó hazaárulóit.

Ám senki se higgye, várja, hogy Merkel asszonytól meg a többi uniós főembertől további önkritika várható. Erre maga a davosi találkozó szolgáltatja a bizonyítékot. Egyrészt mert nem értesültünk arról, hogy a többi ország vezetőjének voltak e felelősségvállaláshoz hasonlító vallomásai, másrészt meg Merkelnek magának is az volt a »leginkább előremutató« kijelentése, miszerint »Líbia nem járhat egy újabb menekülthullámmal«. (Líbiában ugyanis ez idő tájt polgárháború van.)

Márpedig az ég leszakadóban van! Úgy tűnik, a világ urainak ingerküszöbét egyelőre nem érte el az a cseppet sem légből kapott jóslat, pontosabban tudományos megállapítás, miszerint Afrikában a következő öt-hét évtizedben nagyjából hárommilliárd munkaképes korú ember lép be a munkaerőpiacra. Pontosabban lépne, mert nem lesz munkája. S újabb, immár milliárdos emberáradat indulhat meg Európa felé. Hogy a világ urainak van-e erre valami elképzelése, arra azt válaszolhatjuk, bizonyára. Csak éppen nem kötik az orrunkra. Hanem tovább folytatják a csalást meg az ámítást. Egy hívő ember meg csak arra a következtetésre juthat, hogy a mi országunk tényleg nem e világból való. S ez cseppet sem pesszimizmus, hanem remény.”