A kultúrmunka éhbére

„Az egykori szebb napokat megélt szakszervezet vészjelei sajnos nem okoztak heves érzelmi hullámverést sem a munkavállalók, sem a kultúrafogyasztók körében. Pedig ahogy az egy múzeumi dolgozóval folytatott beszélgetésből is kiderült, a helyzet tarthatatlan: egy megyei múzeumi szervezet osztályvezetőjeként, több évtizedes múlttal nettó 153 ezer forintért dolgozik. A bérpapírján 236 ezer forintos bruttó kereset szerepel, vezetői és nyelvtudási pótlékkal kiegészítve. Ami elképesztő, ismerve az érintett múzeum munkáját, amely a tudományos tevékenységtől kezdve a közművelődési funkción át széles skálát ölel fel.

Az év végén egy városi könyvtár igazgatójával is összehozott a sors. Ekkor már célirányosan kérdeztem, a bérekre fókuszáltam. – Idén, hogy 195 ezer forint lett a garantált bérminimum, e körül van a bruttó átlagkereset – hangzott a válasz. (Ez még a 2019. évi garantált bérminimum volt, ami az idei évtől 210.600 forintra emelkedett, ennélfogva a kultúrmunkás kör is kap egy kis béremelést.) A könyvtárosok sosem dúskáltak az anyagiakban, de azért korábban ekkora differencia nem volt jellemző a nemzetgazdasági átlag és e szektor bérei között. A közművelődési és közgyűjteményi szféra harmadik nagy pillére a művelődési házak hálózata. Ezt az intézményrendszert sem veti fel a pénz. Sem financiális, sem bérezési szempontból nem tartozik a hálózat az elit klubba, a fizetések itt is elképesztően alacsonyak.

Ráadásul némi szerepzavarral vagy helyesebben: szerepkereséssel küszködnek. Korábban és ma is a rendezvények szervezése, a kiállítások, amatőr művészeti csoportok előadásainak rendezése alkotja a repertoárt. Úgy tűnik, az internet, a digitalizáció világát kevésbé tudták integrálni munkájukba, és a szabadidő eltöltésének radikális változása óta roppant erőfeszítést igényel a közönségszervezés is. Korábban az, hogy egy művelődési ház hétvégén zárva tartson, elképzelhetetlen volt. Ma már a működési feltételek folyamatos biztosítása is megsüvegelendő teljesítmény.”