Javában zajlik az egészségügy digitális átformálása

„Bizonyos problémák Európa többi országában is jelen vannak. Hogy csak néhány példát  említsünk: a HR-helyzet (a szlovák rendszerből tizenkétezer egészségügyi ápoló hiányzik), Csehországban szakemberhiány veszélyezteti a betegellátást, nőtt a várakozási idő az angol kórházak sürgősségi osztályain, Franciaországban növekszik az egészségbiztosítás deficitje. Németországban minden második kórház veszteséges.

Ezek általános problémák. Mit kell tenni? Menedzselni a betegutakat, menedzselni és átalakítani a kapacitásokat, ösztönözni a rendszerben dolgozókat a jó munkára és a hatékonyságra, valamint felépíteni az állampolgárok egészségi állapotukért, illetve gyógyulásban való részvételükért érzett felelősségét. Mit értek kapacitás menedzselés alatt? Például amikor megszűnt a tbc, a kezelésére létrehozott szanatóriumokkal kezdeni kellett volna valamit. Vagy a gyomorfekély. Rájöttek, hogy azt antibiotikummal kell gyógyítani. Akkor kevesebb sebészeti ágy kell. Vagy a szemészet, ami most már járóbeteg ellátás keretében működik, tehát nem kell annyi fekvőbeteg ágy. Vagy: olyan szinten fejlődött a laboratóriumi technológia, hogy bizonyos diagnosztikai eszközöket ki lehetne helyezni a patikákba. A technológiai lehetőségek és az átalakuló igények mentén folyamatosan karban kell tartani a kapacitásokat. Betegút, kapacitás, motiváció, és a beteg felelősségvállalása, részvétele. Ez a négy dolog, amin dolgoznia kell minden rendszernek.

Sok fejlesztésre szoruló területről hallottunk az imént – de konkrétan mivel kísérleteznek manapság a nyugati országok az egészségügy vonalán, milyen főbb trendek figyelhetők meg? Egyáltalán, mennyiben lehet ezen a területen kísérletezésről beszélni? Nagy port kavart nemrég a szlovák kórházreform – ők bevállalták a kapacitáscsökkentést, október végén mégis meghátráltak.

Szlovákia a Varsói Szerződés NATO elleni főcsapásának irányában volt, ezért ott idővel valóban több kórház épült és nagyobb kapacitások jöttek létre, mint például nálunk. Németországban és Ausztriában hétszáznál több ágy jut százezer polgárra, Dániában és Svédországban kétszáz-kétszázötven. Vagyis jelentősen eltérő felfogások vannak forgalomban a kapacitások vonatkozásában, ahogy a szociális ellátási lehetőségekkel kapcsolatban is.

Ha egyszer felépült egy kórház, vagy egy egészségügyi intézmény, azt már nem szívesen engedik bezárni a polgárok, még akkor sem, ha elvileg főállású orvos sincs ott, legfeljebb rendelni jár át a nagy kórházból valaki… Ehhez képest naprakésznek kéne lenni azt illetően, hogy adott helyen épp milyen egészségügyi intézményre van ténylegesen szükség – ez pedig folyamatos munkát jelent, és az emberek rugalmasságát is ki kell alakítani hozzá.

Amivel mostanában sokat kísérleteznek, hogy a beteg életútját egyre inkább a maga egészében tekintsék, vagyis arra törekednek, hogy a megbetegedéstől kezdve a rehabilitációig egységes legyen a betegút. Ezen felül próbálják a kapcsolatrendszert kiépíteni az ellátásban résztvevő szereplők között, az alapellátástól egészen a rehabilitációig. A dánok nagyon erősen újragondolták, majd újjáépítették az egész egészségügyi rendszerüket, központi kórházakat hoztak létre, és többek közt a kórházi ágyak számát is redukálták; az otthonápolásnak, a szociális gondoskodásnak nagyon erős rendszere működik náluk.

A digitális egészségügy szintén a kísérletezések kiemelt terepe. Digitális eszközökkel támogatva tulajdonképpen már a betegség gyanúját igazoló első vizsgálat után megkaphatjuk a szükséges támogató eszközöket, és onnantól egy felhőben működő csapat segíti az egyensúlyi állapotunk fenntartását. Magyarán személyre szabják a segítséget. Co-creation, vagyis az ellátás újratervezése a betegekkel együtt – erre vannak ma törekvések Európa-szerte.

Mondana olyan pozitív példákat a népegészségügy fejlesztésére fókuszálva, amelyek nemzetközi téren már gyakorlatban vannak? Sokan szokták emlegetni a briteket például a NICE kapcsán (National Institute for Health and Clinical Excellence), mely ma a technológia-értékelés etalonjának számít. A brit várólista programok szintén jó hírnévnek örvendenek. Úgy hírlik, az alapellátásban a svájci modell még mindig elég trendi, itthon is volt kísérlet az adaptálására.

Magyarországon amerikai mintára próbálták megszervezni a rezidensképzést, és nem véletlenül – ez egy gyakorlatra főkuszáló, intenzív képzési szakasz, amelyet Amerikában valóban rendkívül eredményorientáltan, agilis módon végeznek. A skandináv és az angolszász országokból a csapatmunka kultúráját lehetne jó példaként említeni. Ennek hiánya egyébként a magyar szakember-migráció legfontosabb oka – nem mindegy ugyanis, mennyire engedik szakmai lehetőségekhez jutni az orvosokat. A fizetésemeléssel ugyan nagyban csökkent ez a típusú migráció, de a szigorúan hierarchikus felfogás még mindig nagyon nagy elhajtó erőt jelent.

A NICE egy erőteljes szakmai-módszertani technológia-értékelési központ, amely tényleg referenciapont sokunk számára, de egyébként ilyen még az észtek szabad adathasználata is. Általában véve üdvözlendőnek tartom a baltiak nyitottságát az innovációra. Alapellátás tekintetében leginkább a skandináv rendszerek híve vagyok; különösen rokonszenvesek számomra azok az ellátás minőségét leíró adatbázisok, amelyeket a betegek magukról vezetnek, és amelyeknek köszönhetően valós életből vett, nagy felbontású adatok, regiszterek jönnek létre róluk.

És mi az, ami Magyarországtól tanulható el?

A védőnői hálózat nagyon erős nálunk, a mentőszolgálat központosítottsága pedig igazi hungarikumnak mondható. Az oltási kultúránk – amely a tbc elleni küzdelem hosszú távú eredménye – úgyszintén eltanulható lenne tőlünk. Nálunk a háziorvosi ellátáshoz könnyen, már az egészségügyi probléma jelentkezésének napján hozzá lehet férni. A népegészségügyi termékadótól a nemdohányzók védelméig a legfontosabb népegészségügyi jogszabályokat Magyarország másfél év alatt képes volt bevezetni, és ezt Európában szinte mindenki irigyli tőlünk. Illetve – szintén irigykedésre okot adva – képesek voltunk létrehozni egy egységes adatplatformot az egészség területén.”