Harc az együttérzésért

„Nagyívű gondolat az együttérzés a Földünkkel. Ki ne akarná, hogy ne fuldokoljon, ne szennyezze halálra a szemét, a vegyszer, hogy minél nagyobb legyen a zöldterület, hogy az óceánok és a folyók tisztábbak legyenek? A gondolat nem mai keletű. De a hisztéria, ami körülvesz minket, igen. Mert nem segíteni akar, hanem kisajátítani. Aljas kis terv ez és veszélyes. Senki nem sajátíthatja ki a környezetvédelmet, mert az valójában embervédelem. Pedig éppen ezt látjuk. Politikai pártok alakulnak zöld zászló alatt, s a politikai hatalomért küzdenek. Mozgósítanak, rombolnak, erőszakoskodnak. Mi is lesz, ha hatalomra jutnak? Épp, mint a jakobinusok uralmakor vagy a kommunisták idején. Terror, ami egészen bizonyosan nem válik az emberiség javára, bármennyire is vannak igazolható tételei. Mert voltak az elődöknek is, de ezek kisajátítása törvényszerűen vezetett az erőszakhoz, s törvényszerűen tagadta meg magát a tételt is. Szabadság? Egyenlőség? Testvériség? Nyaktiló, ÁVO, 1956. Nem szabad engedni, hogy kisajátítsák a környezetvédelmet is, s ezzel egyúttal halálra is ítéljék. Csak tanultunk valamit a történelemből? A zöldávós  (csak véletlen egybeesés) hörgések már hallhatók. »Nagyon dühös vagyok!« Vannak, akik megriadnak, elvonulnak vagy azonosulnak. Talán félnek. Tényleg félelmetes, aminek szemtanúi vagyunk. De esik a hó, gyönyörű fehér takaró, s nem várom meg, míg ráfagy a járdára, ellapátolom időben, mélyeket szippantok a friss téli levegőből. A házamban kellemes meleg van – gázzal fűtök, s a homlokzaton ott leng a nemzeti zászló is: pedig nyílt vagyok és együttérző, útszóró sót sem használtam, s még mindig várom a választ, hogy vár-e az Isten?

Valahogyan a halál is mintha a kisajátítási szándékok céltáblájára került volna. Politikai pártok talán még nem, de élcelődő »művészek«, lelketlen filozófusok az istent már úgyis felelősségre vonták, s volt, aki meg is halatta. S végül is mindannyian meghalunk. Vagyis nem működik jól az egészségügy. Ez logikus. Én csak annyit mondhatok, hogy aki betegségből, halálból kovácsolna politikai tőkét, az a legrosszabb szélhámos. Tőlünk akarja elorozni a békességet. Kisajátítaná bajainkat, felhasználná önös céljaira, átalakítaná, pont, mint az együttérzés vagy a szavak esetében.

Mi okozza ezeket a kisajátítási mániákat? Valószínűleg a lelki nyugalom hiánya. Sokféle érzés zavarhatja meg a lelki nyugalmat. Hatalomvágy, irigység, gyűlölet. Így együtt, talpas, öblös nagy pohárban rettenetes koktél. Van, aki régóta kortyolgatja, van, aki mostanában többet is felhajthatott. De okozhatja félelem is, sőt valamiféle remény is. Az ókori bölcsek szerint a lelki nyugalom legfontosabb feltétele, hogy semmit ne tegyünk igazságtalanul. Seneca azt mondja, akik megpróbálják kisajátítani a szavakat, érzéseket, gondolatokat, azok nagyon nyugtalan életet élnek, képtelenek megfékezni magukat. »Pontosan annyira félnek, amennyire ártanak, sohasem könnyebbülnek meg.« Frappáns megjegyzésnek tűnik, de nem biztos, hogy kiállja az idő próbáját, főként, hogy Seneca a lelkiismeretben bízott, hogy ez gyötri meg az ártó nyugtalanságra hajlamosakat. Igaz, azt nem mondta, hogy ez a vesztüket is okozza, elég büntetésnek ítélte az örökös nyugtalanságot, lelkiismeret-furdalást.

Azóta mennyi idegesség, rángatózás, nyugtalanság gyötörte meg az emberiséget! Mennyi hatalomvágy, kapzsiság, irigység, mennyi gyűlölet. Belegondolni is szörnyű. De nem felesleges. Minél többen találják meg lelki nyugalmukat, annál boldogabb, erősebb az ország, a nemzet. Ez az igazi harc: tegyen érte állam, egyház, művész, tudós, szülő, tanár, orvos, politikus, minden ember a maga helyén. A lelki nyugalom a legfontosabb összetevője, hogy történelmi traumáinkat végre feldolgozzuk, s a jövő tekintetében kikeveredjünk az álmegoldások labirintusából.”