Címerállatunk, a Zöldike

„A sasok tömegesen tiltakoznak a nevük és küllemük megcsúfolása miatt. A Fradi futballistáinak Zöld Sasokként emlegetése csapta ki náluk a biztosítékot. Egyúttal javaslattal is élnek: a megfelelőbb Zöldike titulust ajánlják. Utóbbiak is a madarak osztályába tartoznak, de a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába soroltatnak. Apró magvakkal táplálkoznak. Önismeretük birtokában eszük ágában sincs a légtér uralásáról, kisebb-nagyobb állatok zsákmányolásáról delirálni. 

Ez a kis ornitológiai gondolatfutam ötlött fel bennem, amikor nemrégiben megszokottan, de ezúttal is mély szomorúsággal szembesültem az FTC labdarúgóinak az Európa Ligából történt kiesésével. Egy harmincvalahányezres bolgár kisváros együttese foglalta el a nagyon óhajtott helyünket a legjobb harminckettőben, és gyűrte zsebre az ezért járó százmilliókat. Egy balkáni vidéki kiscsapat megelőzte egy több mint másfél milliós főváros legnépszerűbb, politikailag, kormányzatilag, anyagilag elöl-hátul támogatott tizenegyét. Tegyük még hozzá, hogy mindez a második számú európai klubtorna keretében történt. Bajnokcsapatunk ugyanis az elitcsoportból már az előjátékok során kipottyant, no nem a Real Madrid, hanem a Zágrábi Dinamó ellen.

Most tapasztalhattuk, a vigaszág is megugorhatatlan akadálynak bizonyult számukra. Legyünk tárgyilagosak. Az európai futball nagyhatalmak kizárólagosan uralják a fő színpadot. A második vonalban azonban korántsem ez a helyzet. Az itteni harminckettek között Ausztriát négy, Portugáliát három klub is képviseli, de találunk ciprusi, román, dán, görög, svéd résztvevőket is. Tao-özön, stadionépítési járvány, központi-állami megsegítés nélkül, alapvetően a saját lábra hagyatkozva. Vagy éppen ezért? Tévedhetetlenül tudják ugyanis, hogy teljesíteni kell, mert különben nem lesz fedezet környezetük átlagát jócskán meghaladó javadalmazásukra, és akár a napi nyolcórás kemény munka is fenyegetheti őket.

A magyar futball tartós nihiljét számos tényező okozza. Azonnal szakmai okok sorjáznak. Milyen színvonalú hazai szakemberképzés folyik, miféle követelményszint érvényesül ott, ha foci korifeusaink szinte kizárólag külföldi edzőkben látják a nemzetközi eredményesség zálogát? Súlyos problémát jelez az is, hogy a nem kevés közpénzzel megszórt, évtizede működő akadémiai rendszerünk eleddig képtelen volt akár egy olyan játékost kibocsátani, aki érdemben felkeltette volna egy európai topcsapat szerződésbe torkolló érdeklődését. Sőt a hazai klubok is százával foglalkoztatnak külföldi tucatjátékosokat. Netán azért, mert utánpótlás nevelésünk, akadémiai képzésünk színvonala még a szerény hazai igényszintnek sem felel meg? Vannak azonban olyan – minden bizonnyal rosszindulatú, alaptalan - vélekedések is, mely szerint a játékosimport anyagi ösztönző rendszere sokkal hatékonyabb, mint hazai játékosok nevelésével bíbelődni.”