Belehalok a zorbánba!

„Vegyük észre, hogy életünk legalább nyolcvan százalékáért csakis mi magunk vagyunk felelősek, senki más. Hogy mi történik a lelkemmel, hogy hogyan élek, hogyan viselkedem a másikkal, hogy tudok-e takarékoskodni, hogy mibe menekülök az élet elől és mibe nem, hogy mik a prioritásaim, leszek-e saját gyötrelmeim martaléka vagy mindent megteszek azért, hogy újra és újra talpra álljak, és még milliónyi dologért.

Az embernek nem szabadna bárkit, akárkit felelőssé tennie azért, hogy a kapott életidővel hogyan sáfárkodott.

Mert ez történik: hárítunk, bűnbakot keresünk, csak beismerni ne kelljen, csak önvizsgálat ne legyen, csak ne kelljen térdre roskadnom, csak ne kelljen megalázkodnom senki előtt. Akkor kit hibáztassak? A kormányt. Meg Orbánt. Meg azt a sok „prolit” körülöttem. Az ellátást. Meg mindenki mást. Félünk a felelősségtől. Minél nagyobb, annál jobban. Márpedig az életünk elég nagy dolog ahhoz, hogy rettegjünk hordozni, ezért egy viszonylag magasan lévő szervet kell hibáztatnunk, hát mégiscsak jobban elhiszik, hogy a kormány tett tönkre, mintsem a bolond Juliska néni a szomszédból; csak a saját nevemet sunnyogom le mindig a bűnbak-listáról. 

Vigyázzunk, mire észbe kapunk, sokkal többet veszítettünk egy lekésett villamosnál, Fletó meg egy feles és egy hazaárulás között nyom nekünk egy szelfit: töröljük ki vele, aminket csak szeretnénk.”