A Fidesz kiforgatta a nemzeti érzést és az összetartozásból kirekesztést és gyűlöletet kreált, amelyet tetszőlegesen fordít éppen aktuális politikai ellenfelei ellen. Kiforgatta az egykor külvárosi kocsmákban hazaszeretetükről őszintén énekelni akaró bőrdzsekis rockerek dalait és negédes esztrádzenét csinált belőlük, hogy olcsón eladható hazafisággal tömje híveit. Akinek pedig kifogása van ez ellen, attól olyan alakok vitatják el magyarságát, akik tegnapelőtt még a pártállam újságjában lelkendeztek a Szovjetunióról, tegnap pedig még szélsőségesnek bélyegeztek mindenkit, aki nemzetről beszélt. A Fidesz rendszere így vagy úgy mindenkit a részévé akar tenni, híveket, barátokat és ellenségeket is.
Így vált a rendszer részévé az Index két újságírója is, akik nem buta emberek: nagyon is jól tudták, hogy hová vezet az a pökhendi stílus, amiben megnyilatkoztak, mégis megtették. A provokáció sikerült, a Fidesz megmondóemberei pedig köszönték szépen az anyagot az újabb ellenségkép legyártásához. Pár napon belül pedig már ott tartottunk, hogy antiszemita plakátok jelentek meg Budapesten. Kinek hiányzott ez? (Már a Fidesz politikai stratégáin kívül?)
2007-ben én egy olyan Magyarországról álmodtam, ahol politikai, vallási és világnézeti hovatartozás és zenei ízlésre való tekintet nélkül mindannyian részei vagyunk egy közösségnek: a magyar nemzetnek. Szomorú, hogy 2019-ben még mindig ott tartunk, hogy egyesek szerint ez szánalmas, primitív mucsaiság, mások meg a közös pontok keresése helyett inkább a gyűlölet szításában utaznak.