Ki akarok szállni

„Azt írja nekem a kompúter (ejtsd: píszí), hogy Candace McCullough leszbikus siket aktivista a leszbikus siket aktivista partnerével közösen úgy döntött, gyermekeket vállal. Ez eddig hozzávetőlegesen oké, vagy valami hasonló; csakhogy párocskánk a mesterséges megtermékenyítéskor siket férfit választott magának donorként, mégpedig direkte azért, hogy a születendő babájuk is siket legyen. Az agyilag kieszelt terv fényesen sikerült – az egyik gyerekük telibe siket, a másik meg alig hall valamit, ráadásul Candace szerint ezzel az ég világon semmi baj nincsen, hiszen a siketség csak egy »alternatív kulturális forma«.

Aha.

Hangulatom édes és keserű, mint Németh Szilárd nyakkendőjén a brontoszaurusz mosolya, testvérek, de ha jobban belegondolok, inkább csak keserű, szóval azért az agyamat eldobom a télikertbe mindjárt, és őszintén szólva erősen hiszem és remélem, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Alternatív kulturális forma – szerintem most azonnal dögöljön meg az összes madár meg fasiszta madárdal s valamint mindenki, akinek van füle és nem fél használni, de ezt csak közbevetőleg mondom (mindent közbevetőleg mondok).

Úgy vélem, nyilvánvalóan J.S. Bach is csúnyán félrekódolta a művei egy tekintélyes részét kulturálisan formailag, tüchtig és nagyívű kussokat is szekérderékszám kellett volna komponálnia, abból tanul a gyerek. Nos, valahol itt tart manapság a nagy és híres genderkedés, legalábbis annak – egyébként meglehetősen befolyásos – posztmodern ága, mely szerint a nemi és bármilyen identitás szimpla társadalmi konstrukció csupán. Kitaláltuk közösen.”