Fekete-Győrék virtuális világa

„Kezdem azzal, mit kedvelek a Momentumban. Rövid leszek: a nevét. Mert az hiteles. A Demokratikus Koalícióban a koalíció arcátlan lódítás, az LMP mára nemhogy más, de semmiféle politikára nem képes, a Párbeszéd legfeljebb monológ, a feledésre ítéltetett Együtt maga volt a különállás, a Jobbiknál rosszabbikat elképzelni is nehéz, de a Momentumnak legalább valóban volt egy momentuma.

A 2024-es budapesti olimpiai pályázat elleni akció. Még csak azt sem hiszem, hogy a társaság minden idők legjelentősebb magyarországi rendezvényét akarta lerombolni; sokkal inkább önmagát felépíteni, megmutatni bármi áron.

Az aláírási íveket átszellemült ábrázattal hurcolászó és összesítő aktivistasrácok fel sem fogták, mi a tét, ők a való világnak csupán egy dimenzióját érzékelik – de erről később. Második kezdeményezésük élesen megmutatta, hogy számukra nem az ügyek fontosak, kizárólag saját maguk.

2017 szeptemberé­ben a korrupciós bűncselekmények elévülési idejének növeléséért fogtak agitációba, ám amikor az Országgyűlés különleges gyorsasággal, egyhangú határozattal ötről tizenkét évre emelte a terminust, a momentumosok ünneplés helyett megütköztek, mert elvették tőlük a show-t, és kijelentették: ennél is többet akarnak, ezért továbbra is az utcán maradnak, és az emberekkel közösen küzdenek.

Éppen ez a harmadik évezredben a liberalizmus feloldhatatlan csapdahelyzete. Hogy eredeti célkitűzéseit tekintve – a születéssel kapott kiváltságok, egyenlőtlenségek, uralkodói felségjogok, tekintélyelvűség, a vallás mindenhatósága, a protekcionista gazdaságpolitika lebontása, az egyenlőség, a ráció, a szabadkereskedelem megteremtése – a nyugati világban mindent elért, sőt jóval többet is a hajdan reméltnél.

Ezért vagy deklarálja, hogy beteljesítette történelmi küldetését, és ez az út vége, vagy újabb, képtelenebbnél képtelenebb ügyeket kreál magának, hogy legyen miért küzdenie, léteznie.

A képtelenség nem is abban a konkrét kontrasztban jelenik meg, hogy miközben a Momentum dacol a korrupcióval, némely tagjának már azelőtt zsíros szafttól csöpögött a szája széle, hogy odakerült volna a húsosfazékhoz. Amikor aztán a 2018-as országgyűlési választási kampányra kapott állami támogatás törvényellenes felhasználásának gyanúja, valós számlák és teljesítések vélelmezett hiánya miatt vizsgálatot rendeltek el velük szemben, rémülten és dühödten tiltakoztak, egy kölyök pedig két papírlapot lobogtatva a tévéstúdióban azt állította, hogy az a teljes és hiteles elszámolás.

Ez csupán egyetlen felszíni formája annak a miénkkel párhuzamos, virtuális világnak, amelyben a Momentum és hívei élnek, és érik el – nem csupán virtuális – részsikereiket. A jelenség minden családban ismert; ül a gyerek a gép előtt és játszik.

Az egyik minden autót megelőz, rommá tör a képernyőn, és Forma–1-es világbajnok. A másik önálló témák és gondolatok hiányában mások valódi cik­keit veszi át, idézi szó szerint, egy-két mondatos kommenttel látja el, értékeli azokat, és máris újságíró. A harmadik miért ne lehetne politikus? Méghozzá a maga köreiben népszerű, hiszen szintén virtuális világban élő híveihez, szavazóihoz ő találja meg az utat és a hangot.

A Fidesz részben azért szerepelt az önkormányzati választásokon a vártnál gyengébben, mert meg sem kísérelt e térbe behatolni, azt hitte, saját világában maradva arathat győzelmet azon a másik, párhuzamoson is. (Az alapvető ok persze az, hogy miközben évek óta összeszokott és egységes csapatban játszik, ezalatt odaát csupa magányos »versenyző« szerencsétlenkedett, ám ez mostanra megváltozott, és az új helyzet nem is más taktikát, hanem más stratégiát igényel.Ez azonban nem jelen írásunk tárgya.)

Visszatérve a Momentumhoz, illetve a kört az ellenzéki összefogásra tágítva elmondható, hogy szavazóik jelentős hányadát e virtuális forrásból merítik, ám a hívek az ikszeket már a való világ szavazófülkéiben húzták be, hiszen az önkormányzati választásokat is itt rendezték és a következmények is itt hatnak.

Csakhogy ideérkezve már nekik kellett dimenziót váltaniuk, és az elméletből a gyakorlatba, a tagadásból az iránymutatásba kényszerülve roppant idegenül mozognak, léteznek. Érződik ez Karácsony Gergely hol riadt, hol kényszeredetten derűs arckifejezésén, de még inkább azon, hogy letűnt idők letűnt figu­ráit bányássza elő a panoptikumból, mert nincs saját stábja, csapata, szakértői bázisa. Nincs mezőny, nincs idea, nincs koncepció. Már a főváros irányításához sincs, hogyan lehetne akkor a kerületekben, a kisebb településeken?”