Elnök úr, ön ki van rúgva — Kezdődik az impeachment-show

„A Trump elleni hivatalos vádemelési eljárás kapcsán is középpontba kerülhet az értelmezés kérdése. Az alkotmány ugyanis meglehetősen röviden szól az eljárásról. A törvény szerint három indoklása lehet az elnök elmozdításának: árulás, zsarolás és a kicsit homályos, egyéb »súlyos bűncselekmények és vétségek.« Az amerikai történelemben mindössze háromszor történt meg, hogy a kongresszus megkísérelte az elnök elmozdítását a hatalomból.

Az első impeachment-eljárás közvetlenül a polgárháború befejezése után történt. Andrew Johnsont a Lincoln szívébe lőtt golyó repítette a Fehér Házba. Az alelnökből lett elnök az Egyesült Államok történetének egyik legnehezebb időszakában került hatalomra, amikor a vértől áztatott földön újjá kellett építeni az országot. Ennek fontos részei voltak a rekonstrukciós törvények, amelyeket a kongresszusnak az elnök támogatása nélkül kellett átvinnie, majd az elnöki vétót követően felül kellett írnia Johnson akaratát.

Az elnök mindent megtett, hogy szabotálja a kongresszus munkáját és segítse a konföderációs államokat abban, hogy kibújjanak a felelősségük alól és a polgárháború előtti rend folytatódhasson. A vádemelési eljárás a háborús ügyek miniszterének jogtalan elmozdítása miatt kezdődött meg. Johnson egyetlen szavazattal úszta meg az elmozdítást. A történészek szerint valószínűleg több szenátort is megzsarolhattak az elnök támogatói. A 20. században egyszer jutott el amerikai elnök az impeachement eljárásig. Richard Nixon ugyanis lemondott, mielőtt a képviselőház szavazhatott volna az elmozdításáról, így elkerülte a tárgyalással járó megaláztatást.

Az egyetlen ember, akinek az elmozdítását majdnem megszavazta a kongresszus, az Bill Clinton volt, aki nem tudva a hírhedt kék ruháról, hazudott a Lewinsky-afférral kapcsolatban, ami indokot adott arra, hogy a republikánus többségű képviselőház megszavazza az impeachment-eljárást. A szenátus azonban visszatáncolt és a republikánusok hatalmas verességet szenvedtek el a következő kongresszusi választásokon.

Húsz évvel ezelőtt tehát a szavazók megbüntették az ellenzéki pártot, amiért azok megpróbálták eltávolítani az egyébként népszerű elnököt, akivel szemben valóban súlyos kételyek merültek fel. Nem csoda hát, hogy egészen mostanáig a demokrata vezetés óvakodott attól, hogy megtegye ezt a lépést. Ez az eljárás ugyanis politikai jellegéből adódóan nem az igazságról szól. Nem bírósági keretek között kell bizonyítani az elnök bűnösségét, hanem meg kell győzni a szenátust, hogy szavazzák ki a Fehér Házból a nép által megválasztott vezetőt.”