Egy választás margójára

„Sokat hallgatom mostanában Ákos új dalait, köztük a számomra legkedvesebb, Felemel címűt, melyben a művész édesapja hiányát és a tőle kapott lelki örökséget énekli meg.

Valahogy összeforrt bennem ez a dal közéletünk elmúlt heteinek viharos, sokszor kiábrándító, szégyenteljes képeket retinánkba égető, harsogó időszakával.

Ebbe a dalba bújtam el a külvilág hangzavara elől.

Van egy fordulata a szövegének, ami különösen szívembe vésődött: »...meghívja a bajt, aki térdet sose hajt.» ...meg, bizony!

Világnézetek ütközőzónájában élünk, egy múltját elhagyni készülő, az élet továbbadásának ösztönét feladó, (vallási, nemzeti, nemi) identitását szertefoszlani hagyó szellemi áramlat kellős közepén, egy iszonyatos sebességgel pörgetett, zavaros világban. Az összevisszaságban talán észre sem vesszük, hogy játékszerei lettünk globális elgondolásoknak, demokráciát mímelő metódusoknak, idő- és életrabló eszközöknek.

Ebben a világméretű, szédítő változásban egyre anakronisztikusabbnak tűnnek a hit, a haza, a család, az alázat, a becsület, a munka vagy a tisztesség szavak.

Különösképp kiüresedhetnek ezek a fogalmak, ha a bizalmunkat olyanok játsszák el, akik valaha épp ezeket tűzték zászlajukra, akik épp ennek képviseletében és védelmében kérték támogatásunkat.

Aki elfelejt térdet hajtani, aki letér az alázat keskeny és olykor szúrós bozótokkal befutott ösvényéről, valóban meghívja a bajt. És a »baj» soha nem egy elvesztett választás, hanem a legtörékenyebb kincsen, a bizalom finom falán szétfutó repedés, a megkopott vagy elvesztett lelkesültség, no és leginkább gyermekeink jövője.

Aki közösséget vezet, nem felejthet el rendszeresen tükörbe nézni és önvizsgálatot tartani. Ha ez a belső igény nincs meg valakiben, akkor pedig jobb ha tartózkodik a köz ügyeinek vitelétől, mert nemcsak tisztességesnek kell látszani, de annak is kéne lenni.

Muszáj belenézni olykor a tükörbe és meglátni az arcunkba karmolt változást, és kimondani, ha valami félresiklott. Mert csak a pontos diagnózis felállítása után és az olykor fájdalommal járó, de gyógyító erejű terápia elszenvedésével lehetséges folytatás. Ha szőnyeg alá söpörjük a “meghívott bajt”, elveszítjük azt is, amiért sokan tisztességgel, hittel, jószándékkal dolgoztak.

Hajtsunk hát térdet újra, mert - ahogy Ákos énekli, úgy igaz - »szívét sem emelheti fel, csak az, aki mást is felemel!«”