Csernobil felé

„Ha esetleg valaki azt várta volna, hogy valami izgalmasat tudok mondani Orbán Viktor hétvégén előadott performanszáról, akkor csalódást kell, hogy okozzak. A Fidesz kongresszusán ugyanis nem történt semmi olyasmi, amit eddig ne tudtunk, vagy feltételeztünk volna. Orbánt a média kamerái előtt bárgyú tekintettel bekóválygó pártküldöttek ellenszavazat nélkül megválasztották, majd a miniszterelnök kiállt a színpadra, és elmondta, hogy a Fideszben a tizenegyedik parancsolat szerint a jó elvtárs hátsója mindig be lesz védve, függetlenül attól, hogy mekkora galibát okoz. Ezen kívül még eleresztett pár fenyegető megjegyzést az ellenfelek felé, és kicsit puffogott azon, hogy miket követel az EU-tól.

Egy olyan párt vezetőjeként, amelyet az elmúlt két évben minden módszerrel megpróbáltak eltüntetni a föld színéről, és mégis létezik, nem nagyon ijedek már meg Orbán fenyegetéseitől. Azt is tudom róla régóta, hogy ő és pártja is velejéig korrupt, és immár jövőképük sincs azon kívül, hogy valahogy hatalomban kéne maradni, mert különben ők sem tudják, mi történik velük.

Ami miatt mégis írni akartam erről az egészről, az az a hangulat volt, amelyet a Fidesz és Orbán Viktor is keltett nulla ellenszavazattal, nulla jövőképpel, némi fenyegetőzéssel, és a slepp érzelgős nyugtatgatásával együtt. A nyolcvanas évek egyre döglődő Szovjetunióját láttam bennük. A múltjából élő, a jövőtől rettegő politikusi gárdát, amely megpróbálja még eljátszani a nyilvánosság és maga előtt is, hogy tud még valamit mondani a világról, de igazából már csak a saját puszta fennmaradása foglalkoztatja. Még erős, mert a kezében van minden hatalom, de a visszaszámlálás már elkezdődött.

Egy dolog nem hagy csak nyugodni: ha Orbán rendszere simán belefulladna saját alkalmatlanságába, egy sort sem érne, hogy írjak róla. Csakhogy az olyan rendszerek, amelyek egyetlen célja egy csoport hatalomban tartása bármi áron, egyre több hibát vétenek, amelyeket aztán nem mernek bevallani, ami aztán még nagyobb hibákhoz vezet, amikről még jobban próbálnak hallgatni, egészen addig, amíg az egész összedől. Ha már a halódó Szovjetunióról volt szó, emlékszünk még Csernobilra? Emlékszünk arra, ahogy (akkor nevezzük nevén) a »tizenegyedik parancsolat« nevében mintha elfelejtettek volna szólni pár száz millió embernek, hogy életveszélyben vannak? És emlékszünk arra, hogy végül a rendszer mégis megbukott, akik pedig fenntartották, azok úgy léptek tovább, mintha mi sem történt volna?

Orbán Viktor szép karikát írt le, mire sikerült neki visszajutni abba a szellemiségbe, ahonnan indult: a KISZ-titkársághoz. (A felesleges köröket megelőzendő: nem, gimnáziumi KISZ-titkárnak nem volt kötelező lenni, azt a pozíciót önként vállalta, aki szerette volna.) Én azonban remélem, hogy nekünk nem kell vele együtt újra végigcsinálni a ’80-as éveket.

Október 13-án eldönthetjük, hány lépést ugrunk előre a történetben.”