Auróra, Légió, ’56

„»Ismeretlen tettesek« ma megrohamozták az Aurórát. Azt a józsefvárosi közösségi házat, amelyik többek között a szélsőliberális LMBTQ lobbisták egyik ismert találkozószékhelye a fővárosban. Mivel a hely zárva volt, a támadók csak annyit tettek, hogy letépték, majd felgyújtották a bejáratnál lévő szivárványos zászlót, aztán saját szlogenjeikkel és logójukkal fújták tele a falakat.

Az incidensről szóló híradásaikban a liberális lapok kötelezőnek tartják megemlíteni, hogy nemrégiben Budaházy György is megzavart itt egy eseményt. A rendzavarás miatt a szervezők rendőrt hívtak, a kiérkező járőr azonban nem volt hajlandó intézkedni.

Van tehát egy rongálás, egy gyújtogatás, egy falfestés. És van egy vitát gerjesztő megjelenés. Mi lehet bennük a közös? Elárulom: semmi. Budaházy György sem festékszórót, sem gyufát, sem karikás ostort nem vitt magával, egyszerűen csak odament, és szeretett volna feltenni néhány kérdést az ott tartózkodóknak. Hogy ez mennyire helyes, az megítélés kérdése. Szerintem semennyire, ugyanis a rendezvény nem vitaest volt. Képzeljük el fordítva a történéseket! Mondjuk a Hazatérés temploma előtti Horthy Miklós szobornál tart megemlékezést egy csoportosulás, amikor rózsaszín latex ruhában odalibben közéjük néhány feltűnően nem leánykedvelő férfi, s miközben valaki épp egy Wass Albert verset szaval, megkérdezi tőlük egy szivárványos fiatal, hogy »Elnézést, de maguk szerint Horthy a buzikat utálta jobban, vagy a zsidókat?«. A válaszreakció borítékolható.

[...]

Október 23-a egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk. Ezen a napon a magyar társadalom egyöntetűen kinyilvánította akaratát a szabadság és a demokrácia iránt. S e kinyilvánítók között szép számmal voltak meggyőződéses kommunisták, régi nagypolgárok, horthysta katonák, feketézők, gimnazista gyerekek, rákosista padlássöprő miniszterek. Ezt a „masszát” úgy hívjuk, hogy magyarok. Pártállástól és egyéb hovatartozástól függetlenül.

Mi magyarok pedig nem akkor viselkedünk magyarként, ha kisebb-nagyobb csoportokra oszolva, vágyvezérelt idealizmusunkkal próbálunk mindenkit erőszakkal a magunk oldalára állítani. Mert ezzel csak annyit érünk el, hogy aki távol áll tőlünk, azt még távolabbra taszítjuk magunktól. Mondjuk a teljes ismeretlenségből egy kerületi polgármesteri székbe…”