A lelkekért folytatott háború

„A háború titkos csatái és Háború, két könyvcím napjainkból. Szerzőik kilétét fedje jótékony homály. Könyvek, amelyek egy békés, demokratikus berendezkedésű országban íródtak. Névadójuk (és egyben kiadójuk), Szakács Árpád újságíró barátom azt követően íratta e harcos üzenetet a kötetek fedőlapjaira, hogy elolvasta a kéziratokat. Cikkek gyűjteményét, amelyek egytől egyig a béke és a biztonság védelmében íródtak.

Íróik egy speciális közegből érkeztek, a világot is így – sajátos nézőpontból, szakmai szemüvegen keresztül – szemlélik és elemzik, az »elhárító és a hírszerző szemével«. Az eseményekből – különösen a migrációnak álcázott Európa elleni támadással összefüggésben – világossá vált mindkettőjüknek, hogy látszatra békében élünk ugyan, de valójában külső támadás alatt állunk.

Kontinensünk gyanútlan polgárait csapdába csalták, mégpedig előre megfontolt szándékkal. Olyan helyzetet teremtettek, amely nem csupán a józan észt száműzte hétköznapjainkból, hanem a jogi normákat is, egy őrült és szinte sátáni erőtér manipulálása közepette.

Történt ugyanis – s mi ez, ha nem tébolyult világunk háborús üzenete a normalitás ellen –, hogy az ismert embercsempész hajó, a Sea-Watch 3 kapitánya, Carola Rackete az Európai Parlamentben nagy tapsvihar közepette felszólalhatott. Ahelyett, hogy az érvényben lévő jogszabályok szerint megérdemelt börtönbüntetését töltené Olaszországban, az olasz határok bizonyítottan szándékos megsértése miatt.

Rackete kisasszony észt oszt az Európai Unió legmagasabb fórumán. Követeli, hogy iktassák törvénybe a törvénytelenséget, támogassák a profitéhes háttérhatalmat, amely embereket nyomorít meg, amikor hazájukból másodszándékkal egy idegen világba csábítja őket. Ezzel párhuzamosan az őslakos európaiakat a saját identitásuk feladására kényszerítik. De kit is érdekel mindez, ha a cél világos és »nemes«: Európa átalakítása, bármi áron.

De a legnagyobb baj, a legkomolyabb kihívás nem ezen a fronton mutatkozik. A legdrámaibb tapasztalat még számomra is, hogy e folyamatok közepette az emberek lelkében alakult ki háborús helyzet. Látszatra élik a békés mindennapi életüket, mégis mindenhol tapintható a feszültség. Az individuum divatos ideológiák által támogatva mindent elural, az egyén nem tűr mást és pláne más érdeket vagy a fősodortól akárcsak egy árnyalattal eltérő véleményt.

Talán furcsa a példa, de még az országutakon is nő az agresszivitás, pedig ez egyértelműen önveszélyes cselekedet. Az interneten látható egy jelenet, amikor egy személyautó vezetője büntetni akar – ki tudja, miért – egy kamiont.

A jelenetben a sztrádán a teherautó elé hajt, majd ráfékez. A többtonnás jármű persze nem képes azonnali lassításra – vélelmezhető, hogy a kamion sofőrje nem is számít a helyzetre –, és nekimegy az előtte satuféket nyomó gépkocsinak.

Visszaemlékezve a hidegháború éveire, amikor javában tartott az ádáz küzdelem a két világrend között, nem rémlik, hogy lélekben igazán féltünk volna a háború valóságától. Pedig Magyarországon is, a Varsói Szerződés nevű katonai tömb tagjaként, rendszeresen gyakorlatoztak a sorkatonák és az időnként behívott tartalékosok.

A kubai rakétaválság, a szuezi konfliktus vagy a minket leginkább érintő 1956-os magyar szabadságharc mind-mind előszele volt vagy lehetett volna egy világháborúnak. Nem lett, de ami leginkább szembetűnő volt, hogy az emberek lelke békés maradt. Bár a politikai elit mindent megtett, hogy vérontásig feszítse az ideológiai ütközetet a kapitalizmus–szocializmus vitában.

A civil világ viszont, és ez elmondható a mindkét oldalon élőkről, a békét erőltette a mindennapokban. Érződött az egymás iránti tisztelet akkor is, ha nem közvetlen rokonok együttélését szemléltük. Nem vitathatóan elfogadták volna a harmadik világháború tényét, és elindultak volna a frontra, de a lelkük békéjét a politikai manipuláció nem tudta megtörni. És ez biztosan közrejátszott abban, hogy mégsem lett világégés. Igaz, ezzel együtt helyi háborúk az azóta eltelt több mint hetven évben folyamatosan kirobbantak egy-egy régióban.

Nos, akkor a szerzők vajon miért választották a háború – és nem a béke – szimbolikáját a könyveik címében? Pontosan azért, mert a ma kihívásai az ember igazi értéke ellen támadnak. Az ember legfőbb értéke, tegyen bármit, éljen bárhol, a lelkisége. A képessége arra, hogy felülemelkedjen bármilyen nem kívánt élethelyzet negatív hatásain.”