A klímaválság lovagjai

„Szempillantás volt csupán, és a klímaváltozásból klímaválság, a klímavédelemből pedig klímavészhelyzet lett a balliberális közbeszédnek hála, mely fogalmak – valljuk meg – sokkal erősebb, átütőbb és vonzóbb metapolitikai gondolatok, mint az elmúlt évtizedek liberális ügyei, a melegjogok, a gendertéma, a drogliberalizáció vagy a multikulti társadalom létrehozásának ideája volt. (Utóbbi politikai fegyver ráadásul igencsak fordítva sült el.) A klímavészhelyzetre azonban tényleg »vevők« a politikai tudatuk fejlődésének elején álló fiatalok, a nagyon fiatalok; és azok az egyébként társadalmi kérdésekben inaktív polgárok, akik nemhogy életüket, de egyetlen hajszálukat sem adnák egy-egy mai liberális értékért. Jól láthatóan a klímaválság miatt viszont készek aktívvá válni, akár áldozatot hozni. És persze politikai álláspontra helyezkedni, majd szavazni. Az európai balliberális elit ezt ismerte fel, no meg azt, hogy ez a téma képes arra, hogy »becsatornázza« az egyre erősebb globalizáció-ellenességet, illetve »eltakarjon« más, lényeges, az embereket érintő, a balliberálisoknak azonban kellemetlen metapolitikai témákat, aktuálisan a migrációs válságot.

A klímavészhelyzet – hiába kampányol vele Karácsony Gergely – jogilag nálunk jelenleg nem létezik, de tartalmilag Európa-szerte, ahol próbálkoznak vele, sem jelent semmi közös tennivalót. Több európai ország és néhány amerikai város erőlködik azzal, hogy konkrét tartalommal töltse fel, de a Greenpeace is elismerte, sőt félelmét fejezte ki több fórumon is, hogy ezek egyelőre csak szimbolikus próbálkozások, a döntéshozóknak pedig fogalmuk sincs, hogy mit is kellene konkrétan tenni akkor, amikor »kihirdetik« a klímavészhelyzetet. A nagyvárosok közül talán Los Angeles, az országokat tekintve pedig Írország jár az élen, ha a konkrétumokat keressük. De az általuk vállalt célok mellett sem nagyon lehet látni azt, hogy pontosan milyen alternatívák vannak. Mert az elektromos autók elterjedésének segítése, a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése még csak-csak megvalósítható konkrét cél, de a műanyaghulladék kezelése például abszolút megoldatlan ügy. Ahogy az sem nagyon látszik, hogy milyen anyagi terheket jelent a gazdaságnak és a közösségnek egy ilyen átállás; vagy mondjuk a nitrogén- kibocsátás csökkentése is csak akkor lehetséges, ha az éhenhalás »nemes tettének« felvállalása húzódik mögötte. Sok sebből vérzik tehát a klímavészhelyzet intézménye.

Ha a balliberális politika történetét nézzük, akkor több generáción átívelő szabadságjogokért való küzdelem bontakozik ki előttünk. A polgárosodással párhuzamosan a deklarált szabadságjogok szép lassan minden demokrácia politikai minimumává váltak – így a balliberális »szabadságharc« újra és újra kifogyott a témából. Nem volt értelme politikai mozgalmat egy idő után csupán a vallási toleranciára, a véleménynyilvánítás szabadságára vagy éppen a gyülekezési jogra, mint ahogy a magántulajdon védelmére sem megalakítani, hiszen minden egyes ideológia (a kommunizmus kivételével) elfogadta azokat. Így jutottunk el a 20. század végére, amikor a balliberálisok keresni kezdték az egyre szélsőségesebb »szabadság-ügyeket«. És így érkezett meg az egykor klasszikus polgári értékeket képviselő mozgalom a melegjogokhoz vagy a drogliberalizációhoz, melyek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Az »újgenerációs« szabadságjogokért nem mozdultak meg a tömegek.”