A brexit ellen fellépő toryk egyáltalán nem a „haza hősei”

„De itt éppen arról van szó, hogy ez a »lélek« és ez az »eredeti toryizmus« volt az, amely a fejlett ország irgalmatlan egyenlőtlenségeit és kirobbanni készülő társadalmi feszültségeit okozta. Miközben Clarke, Dominic Grieve, Philip Hammond törvénykeztek és kormányoztak, addig Nigel Farage UKIP-vezér, Boris Johnson, Jacob Rees-Mogg, Michael Gove és az összes többi, óvodás színvonalon harsogó, jobboldali brexites csupán meglátták és villámgyorsan kihasználták azt az óriási dühöt, amely »bársonyos kegyetlenségük« nyomán keletkezett. Éppen ezért, amikor a brexit és az antibrexit mint az új brit politikai törésvonal két oldala, »gonoszak és jók« vagy »irracionális és racionális« küzdelmeként értelmeződik, olyan alapvető előzményeket söprünk le az asztalról, amelyek nélkül esélytelen, hogy a mára kialakult helyzetet valaha is megértsük.

Ugyanez a helyzet a Munkáspártban is, ahol nagyjából ⅓ – ⅔ arányban oszlanak meg a brexitet támogató és ellenző szavazók. Mindez egy olyan, nagy múltú baloldali gyűjtőpártban, szoros politikai közösségben történt meg röpke két évtized alatt, amely történelmileg elutasította az európai közösséghez való csatlakozást, annak jóléti állam-romboló és a néhai Tony Benn – Jeremy Corbyn mentora – által világos logikával bebizonyított módon antidemokratikus jellege miatt.

Amikor azonban a brexit, a régi munkáspárti cél, Nigel Farage idegenellenes, bezárkózó és USA-barát köntösében tért vissza a 2000-es években, a munkáspárti fősodor viszonya szépen, lassan megváltozott az EU-hoz. Ezt miniszterelnöksége idején még Tony Blair sem nézte túl jó szemmel, igaz, nem a növekvő mértékű kiszolgáltatottság és bizonytalanság nem tetszett annyira neki, amit a német vezetésű unió neoliberalizmusa okozott, csak ő sokkal inkább George W. Bush amerikai elnököt és neokonzervatív poltikáját, közel-keleti háborúit támogatta. (Amit sem Németország, sem Franciaország nem tett meg akkor ilyen lelkesen, tehát Blair víziója valahogyan még Brüsszelnél is rosszabbnak bizonyult, ami nem kis teljesítmény a 15 esztendővel ezelőtti világban sem).

Azóta a lisszaboni szerződés és az EU struktúrájának egykori éles kritikusa, Corbyn is az EU mellé állt, és még azt is felvetette néhány zászlóvivője, hogy a maradás mellett kell kampányolni. Miközben a kemény jobboldaliak szerint Corbynék »elárulták a népet« ezekkel a kételyekkel és a kemény brexit jogi megállításának kísérletével, ezzel a valódi árulást, a megszorító politikát, a fiskális szigor őrületét próbálják elkendőzni, és így átalakítani a társadalmi konfliktusokat és a törésvonalakat Nagy-Britanniában.

Ez a kísérlet azonban csak ideig-óráig működhet.”