Ahogy összeomlott a régi rablószisztéma, összeomlik majd ez is

„Míg előző könyve, az Egy piaci nap a 2. világháború utáni pogromok történetének egyfajta visszahelyezése a kollektív emlékezetbe, most ismertebb eseményt dolgoz fel. Mi vonzotta ebben a történetben?

Weiss Manfréd örökösei – házasságaik révén is – a két háború közötti iparbárók társadalmának legerősebb tőkekoncentrációját hozták létre. Barátságaikon, tudományos-kulturális és sajtótámogatásaikon keresztül a kor szellemi elitjével is kapcsolatban álltak. A társaság feje, Chorin Ferenc mint a gazdasági-banki szféra potentátja, a gyáriparosok vezetője és mint felsőházi tag különösen fontos pozíciókat foglalt el. Hogy ez a többségében kikeresztelkedett zsidókból álló család a vészkorszakban megkötötte a maga alkuját az SS-szel – ezt a történetet régóta ismerem.

Talán épp egy régi Magyar Narancs-cikkben is olvashattam az előzményekről, Weiss Manfrédnak az 1. világháború utáni összeomlásáról, öngyilkossági kísérletéről. De az ő gyárukkal mint helyszínnel akkor is találkoztam, amikor a Kulákprést írtam, és nagyszüleimnek meg apámnak az 1951-ből való levelezését olvastam. A nagymamámat internálták, ott dolgoztatták Csepelen, onnan írta a leveleit, csak akkor már Rákosi Mátyás Vas- és Fémműveknek hívták Weiss Manfréd hajdani gyárát.

A történetnek akkor kezdtem alaposabban utánaolvasni, amikor Rózsa János megkeresett, hogy filmet szeretne a család 1944 tavaszán kötött alkujáról. A rendelkezésre álló forrásokból pedig egy idő után életre keltek egyes alakok, helyzetekbe tudtam képzelni őket, lassan rátaláltam egy regény elbeszélőinek hangjára. Ez tulajdonképpen formai kérdés: ha az összegyűjtött anyag a megelevenedő figurákon keresztül súgni kezd, akkor már van egy hangütés. A filmkészítés malmai lassan őrölnek – miközben a készülő regény egyes fejezetei nyomán a szegedi színház tavaly darabírásra kért fel, azt ősszel be is mutatták, az előadás tanulságait pedig fölhasználhattam a könyvem kidolgozásában.

 Azt szokta mondani, hogy nyugtalanító, szégyenteljes témákat igyekszik megírni. Az ezekre való rámutatás segíti a szembenézést?

Számomra ez önző dramaturgiai, poétikai, vagyis megformálási kérdés, hiszen jobban írhatóan működik az anyag, több keresnivalóm van benne, és nagyobb a tétje, ha ilyen problémák fűtik, ha valami hasadó anyag van a közepében. De hát ezt nem az eljövendő morális hozadék reményében választom, hanem arra törekszem, hogy a magam mércéje szerinti regényt írjam meg. Úgyhogy ebben a könyvben is szinte fontosabb kérdés, hogy mi történik magában a szövegben, mint hogy mi lesz a szereplőkkel. Ilyen értelemben a szövegirodalomnak a híve is vagyok.”