Ennyire számít a magyar érzékenység Trumpnak

A jobboldali sajtó jelentős részét mindeddig nem nagyon mozgatta meg a hír, miszerint Klaus Iohannis román elnök egy „Make Romania great again!” szlogennel ellátott baseballsapkát kapott Trumptól legutóbbi találkozásuk alkalmával.

Persze elüthetnénk a hírt annyival, hogy Trump stábja jót akart húzni a román államfőnél azzal, hogy saját, korábbi és tulajdonképpen a mai napig sikerrel használt, valóban fülbemászó kampányszlogenjüket parafrazeálták – emlékszik még bárki is Clinton fő üzenetére, a roppant eredeti és hatásos, I’m with her-re? –; de akár mulasztás – ez a jóhiszemű magyarázat –, akár valami több áll mögötte, roppant mód kellemetlen ez az egész.

Mi pedig nem tehetjük meg azt a szívességet saját magunknak, hogy csak azért a szőnyeg alá söpörjük az egészet, mert Trump tette, őt pedig ugye nem illik bántani, hiszen a progresszív sajtó folyamatosan azt teszi és különben is „haver”.

Miből állt volna Orbánt is egy „Make Hungary great again”-sapkával fogadnia? Pontosan ugyanannyiból, mint most Iohannist. És miért nem tette, ha egyáltalán fel is merült volna benne ilyesmi? Mert a stábja talán tájékoztatta volna arról, hogy Greater Hungary nagyon is valóságos fogalom, nem pedig jópofa rigmus, mint az USA esetében. Egy olyan fogalom, ami kétségkívül rengeteget jelent a magyarságnak, de vörös posztó a környező országoknak, akik sértettséggel és értetlenséggel fogadtak volna egy ilyen gesztust. Problémánk szempontjából irreleváns, hogy ez a sértettség mennyire táplálkozott volna valid háttérből, mert egy harmadik államnak nem feladata ezt nézni. Az USA-nak – gondolhatnánk – kisebb gondja is nagyobb annál, mintsem felesleges konfliktust generáljon saját szövetségesei között, őket teljesen hidegen hagyó, lassan évszázados problémák miatt.

Legalábbis ez lenne a vélelmezhető hozzáállás. Mert miként Magyarország esetében, úgy Romániában sem lózung a Nagy-Románia kifejezés. Értik ezt egyrészt Besszarábia román bekebelezésére, de nem kevesen Nagy-Romániába beleértik Erdélyen túl az egész Tiszántúlt is. Trump pedig, ráfordulva a trianoni diktátum 100. évfordulójára, közös tárgyalásukon egy ilyen felesleges, ócska tiszteletadással fogadja a román köztársasági elnököt.

Nem gondolom azt, hogy ezért a magyar külügynek élesen tiltakoznia kellene.

Azt sem hiszem, hogy itt személyesen Trump hibázott volna. Én ugyan előbb tartom Trumpot bármi másnak, mint ostobának, de azért dőreség lenne azt feltételezni, hogy eme szimbolikus aktus valódi hátterével tisztában lehet. Ez egyértelműen a stábja hibája – ha egyáltalán hibáról van szó.

Mert az is könnyen elképzelhető, hogy a románok felé egy ilyen gesztus is belefér, a magyarok részére meg nem. Nem érdemes, nem áll érdekükben. Tetszik vagy sem, túllépve a politikai kommunikáción, a hasonlónak is nevezhető értékrenden és a jobboldali sikereken,

Ez persze nem azon látszik, hogy kivel és hányszor találkozik Trump, de mindkettő  nagyobb piac és főleg katonai értelemben – értsd, eladható haditechnikát és a geopolitikát nézve – jóval fontosabb pozíciókat foglalnak el.

Be kell látnunk, hogy kedvelhetjük ugyan bármennyire az amerikai bel- és külpolitika elmúlt években bekövetkezett változásait – és itt most nem kezdek bele régi mantrámba, hogy a mélyére ásva ez most kizárólag és abszolút pozitív vagy sem –, de az USA-nak mindig csak annyira leszünk fontosak, amennyi pénzt tudunk nekik adni. Nem barátságból vagyunk egy szövetségben velük és nem a szabadság oltárán hullajtott, közös áldozatokért.

Néha nem árt egy-egy ilyen pofon, hogy pontosan tisztában legyünk azzal, mennyit is érünk a világ első számú hatalmának.