Örülni az életnek, kitárni a szívünket – Tusványosi üdvözlet

„Másodszor: ha viszed a gyerekeidet, nem hátrányba kerülsz, hanem kifejezetten előnybe.

Sokak szemében lehetetlen küldetésnek tűnik három kicsi gyereket végighúzni a fél Kárpát-medencén, pláne egy szabadegyetemre – amiről ugye »az újság« megírta, miről szól minden évben. Nyilván mindenhol gondoskodnunk kell róluk, de még ha pontosan ugyanazt is csinálnánk a Tusványoson, mint Budapesten, az otthonunkban, akkor is ebben a formációban mennénk, hiszen teljesen másfajta ingerek érnek minket itt, mint otthon. A gyerekek nem a politikai vitákon sínylődnek, hanem jellemzően kézműveskednek – törzshelyük a Hagyományok Házának standja, biztonsági bázisuk pedig a Csíki Anyák sátra –, játszanak, bandáznak a helyiekkel, és esténként nem akarnak hazajönni.

Tusványoson mindenki megtalálja a számítását, aki egy kicsit is akarja, a gyerekek egyszerűen imádják, és a Székelyföldre akarnak költözni – de ehhez mi, pestiek nem vagyunk elég vagányak, ezt mindig megállapítjuk.

A gyerekek révén is rengeteg embert ismerhetsz meg. Ma például megtudtam Emeséről, akinél a lányaim étlen-szomjan nemezeltek négy napon keresztül (elláttuk volna őket, tényleg, csak nem voltak hajlandók eljönni onnan enni sem), hogy néhány hónap budapesti, majd egy év svédországi (»mert azért mégiscsak lássunk világot!«) kitérő után jöttek vissza a Székelyföldre, mert »haza kell jönni«. Na, ez a valami, gondoltam magamban.”