Szabadságba szuszakolt egyenlőség

„Amikor valaki az ellenfelem, akkor az szélsőjobboldali – állítja most már nyíltan is az uniós parlamentben Dobrev Klára a Fideszről. Nohát, ez aztán az értékelvű politika.

Aggódva figyelem Dobrev Klára ideológiai ámokfutását, és azt kell mondanom, hogy míg férje képes volt szavakban elmaszatolni a szocialista és a liberális gondolat közti különbséget, addig a képviselő asszony rútul belegabalyodott ebbe a nehezen értelmezhető kulturális szövetbe. A modern (!), azaz a mai liberalizmus »szabadság«-fogalmának politikai megnyilvánulása ugyanis sokkalta több társadalmi dimenzióban hat a szocialisták által megálmodott »egyenlőség« ellen, mint azt sok szociálliberális elsőre gondolná.

Mert ma vagy egyenlőség- vagy szabadságpárti a baloldali politikus, a kettő együtt már nem megy. (Ebben az egy állításban mindenképpen egyetértek az elmúlt évekbeli Tamás Gáspár Miklóssal.) Nem véletlen az sem, hogy a kilencvenes években oly sikeres szociálliberalizmus mára vagy zsákutcába került, vagy csak a felszínen maradt az, aminek nevezi önmagát, és aminek nevezik sokan (balliberális). Végső soron liberálissá vagy szocialistává alakult, vagy éppen most keresi leendő helyét a »klímaváltozás« nevű metapolitikai alapról startoló, új zöldmozgalmakban.

A szociálliberalizmus európai gondolatának utolsó sikeres politikusai Tony Blair és Gerhard Schröder voltak. Magyarországon – kissé lemaradó ütemmel – Gyurcsány Ferenc kísérletezett ezzel, de ő is, akár egykori példaképei, ideológiai zárványba került. Mivel sok-sok ellentmondást nem tudott a bukott magyar miniszterelnök sem megoldani, így politikájának jelentős része vagy érték nélküli, vagy éppen zavaros identitású maradt. Sőt! Mivel mindannyian a klasszikus baloldalról érkeztek, és kudarcba fulladt reformok maradtak utánuk, így a valódi baloldaliság válságát is ők jelképezik a mai napig.

Ha tágabb kontextusban nézzük, akkor igaz ugyan, hogy egyenlőnek születünk – ahogy a materialisták vélik – faji szempontból; és egyenlőek vagyunk a »hívők« szerint is, a lelkünk létezése végett, a cselekedeteink által az Isten előtt; de egyáltalán sem születünk egyenlőnek a genetikai állományunk és a szociokulturális környezetünk alapján. A társadalmi létezésünk során viszont az állam (pontosabban az állam tartalma, azaz egy adott kormányzat) törekedhet arra, hogy egyenlővé tegyen minket. Minden világkép törekszik erre ugyan, de abszolúttá egyedül a klasszikus baloldal akarja tenni ezt a célt.

Ezt a törekvést nevezik egalitariánus erőlködésnek, és ez az, amit a szocialisták mindig is a képviseltek. Nem mellékes az sem, hogy ezt az erőszakos egyenlőségre való törekvést egykor – kevésbé szerencsés, versenyhelyzet és pluralizmus nélküli állapotban – a kommunisták követték. Sokféle baloldaliság létezik, de a társadalmi–gazdasági–kulturális egyenlőség az, amitől baloldalivá válik bármely ideológia – ezt nyugodtan kijelenthetjük. Ahogy az is igaz, hogy az egyénhez kötött (individuum) szabadság korlátlanná tételét manapság nem az anarchisták, hanem a liberálisok követik.

A negatív szabadság (a liberálisok mai szabadságfogalma) ellenben cseppet sem feltételezi az egyenlőséget. A szolidaritást még kevésbé. A »modern szabadságfogalom« az individualizációhoz kötődik, és a liberalizmus bölcsőjében fejlődött, és fejlődik, pontosabban válik egyre inkább abszolúttá ma is. Ez pedig sokszor ellentétes hatással van az egyenlőségre, illetve miközben a közösségeket negligálja, voltaképp elmossa a szolidaritás baloldali értékét is. Így, ha a modern értelemben vett szociálliberálisokat nézzük, akkor bizony hasztalan erőlködésnek tűnik az, mikor az egyenlőséget és a szabadságot megpróbálják kiegyensúlyozni.”