Ki nyerhet a klímapánikon?

„Az európai és németországi ipari menedzser indexek rég nem látott mélységben járnak, egyre határozottabban jelezve az eurózóna közelgő gazdasági válságát, mely az egész kontinensre drámai hatással lehet.

Miközben a gazdasági viharfelhőkről sem Brüsszel, sem Berlin nem beszél nyilvánosan, a közbeszéden eluralkodott egy hosszabb kifutású téma, mégpedig a klímavédelem, a széndioxid-kibocsátás csökkentése, az európai gazdaság bezöldítése.

A brüsszeli és berlini vezetők terelése több szempontból is racionális lehetne: el akarják kerülni, hogy a válság önbeteljesítő jóslatként a vártnál előbb megérkezzen; valós cselekvési terv híján egy új »nagy képet« festenek a klímakataklizmával, melyet a választók nézhetnek, amíg a teremből szépen lassan elfogy az oxigén; és persze elképzelhető, hogy a fiókban ott lapul az aduász, mely egyszerre jelent választ a klímapolitika problémáira és a gazdasági gondokra.

Miről is van szó?

A német gazdaság, ennek kihatásaként pedig az EU egésze is versenyhátrányba került a globális vetélytársakhoz (USA, Kína, Kelet- és Délkelet-Ázsia) képest, aminek fő okát a technológiai újításokra fókuszáló gazdasági ágak gyenge teljesítményében vélik egyre többen felfedezni. Vagyis, az EU-nak nincsen Google-je, nincsen Facebookja, Amazonja, Alibabája, Huawei-e, de még PR-világbajnok Teslája sem, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Az európai gazdaság versenyképességének javításához tehát szükség van az innováció serkentésére, amiben a kormányokra döntő felelősség hárul. Ciklikusan megfigyelhető jelenség, hogy a technológiaváltások, innovációs forradalmak ritkán jelentkeznek spontán piacgazdasági evolúcióként, a legtöbbször fejlesztő államok játszanak ezekben kulcsszerepet szakpolitikai célok kijelölésén, a szabályozói környezet célzott átalakításán és az innováció állami támogatásán keresztül.

A német felfogásban a radikálisabb klímavállalások fakadhatnak abból a felismerésből, hogy a klímabarát, zöldnek csomagolt technológiák a közeljövő húzóágazatai lehetnek, a szabályozói környezet szigorítása tehát e forradalom előtt álló szektorokba terelhetné az európai tőkét, serkentve az innovációt, ezáltal pedig az eurózóna kitörését a lassú vagy zéró növekedés csapdájából. Nem véletlen, hogy 2018 januárjában a német gyáriparosok szövetsége (BDI) által készíttetett tanulmány szerint egy határozottan klímabarát politika, amely erős vállalást tesz a széndioxid-kibocsátás csökkentésére, pozitív hatással lenne a német gazdaságra és iparra.

De mit mutatnak az eddigi tapasztalatok?

Németország autentikus élményekkel rendelkezik az erőltetett kormányzati gazdaságszabályozás terén, és ezek bizony nem adnak okot optimizmusra. 2010-ben, a fukusimai nukleáris balesetet követően Angela Merkel döntése nyomán pörgették fel az »Energiewende« folyamatát, vagyis a német gazdaság átállítását megújuló energiaforrásokra. A klímapolitikai eredmények ismertek: nemcsak a fekete-, de a barnaszén- és lignit-tüzelésű erőműveket is ki kellett nyitni a kieső kapacitások pótlására, melyre a szél- és napenergia képtelen. A németek ma tehát tőzegnek és virágföldnek megfelelő energiahatékonyságú anyagokat égetnek el millió tonnányi mennyiségben ahelyett, hogy az ehhez képest csúcstechnológiát képviselő nukleáris ágazatba fektettek volna, miközben a széndioxid-kibocsátás jottányit sem csökkent az elmúlt 9 év során.”