Ne kockáztass, Viktor!

„A mostani beszédet kiemeli a belpolitikai célcsoportnak küldött tusnádi üzenetek sorából, hogy az egyfajta nemzetközi fordulóponton hangzott el. Az európai parlamenti választás után részben átalakultak az európai erőviszonyok – és nem pont az Orbán 2018-as tusnádi előadásában ígért vagy kívánt értelemben. Az EP választási kampányban meghirdetett Macron–Orbán viadal kimeneteléről az idei beszédben – talán érthető okokból – nem esett szó.

Ugyanakkor az új bizottság és annak elnöke egyelőre íratlan lap, ami esélyt jelenthet a magyar kormányfő számára, hogy az EP-választás számára kedvezőtlen eredményeit utólag megpróbálja a saját javára átértelmezni. E szándék egyik jó bizonyítéka, hogy Orbán mostani előadásában már a Lisszaboni Szerződés gondosan megtervezett intézményi egyensúlyát megbontva, a bizottságot az Európai Tanács alá akarja rendelni. Nem véletlenül, hiszen Orbán évek óta arra törekszik, hogy a bizottság tisztán csak »adminisztratív« testület, az Európai Tanács döntéseinek egyszerű végrehajtója legyen. Itt nem feledhetjük, hogy az Európai Tanácsban Magyarországot jelenleg éppen maga Orbán Viktor képviseli.

Az EP-választás eredményeinek átértelmezési szándékát ugyancsak mutatja, hogy Orbán szerint az a radikálisok megerősödését hozta. Ezzel szemben az új Európai Parlamentben érdemben éppen a liberálisok és a zöldek mandátumszáma nőtt, a populista pártok szereplése egy-két tagállami eredménytől eltekintve jóval alatta maradt a várakozásoknak. Itt azonban nem kerülhető meg a kérdés, hogy mi lesz a sorsa a 2019 tavaszi orbáni kommunikáció egyik súlypontjának, az Európai Parlament tervezett jobbra tolásának, amely a Salvini–Strache–Orbán szövetségen alapult volna? Jelek mutatnak arra, hogy Orbán változatlanul az Európai Néppárt jobbra tolódását kívánja, az esélye csekély. Erről a jövőről is jó lett volna hallani Tusnádon.

Most tehát stratégiai pillanatban vagyunk, helye van stratégiaalkotó beszédnek. Azonban nem ilyet kapunk. Nem esik szó átfogó értelemben Magyarország nemzetközi helyzetéről, arról, hogy – Szerbia kivételével – valamennyi szomszédunkkal feszült, hűvös vagy távolságtartó a viszony. A nemzetközi klímavédelemről, ennek nyomán általában véve is a zöld témák előtérbe kerüléséről egy szót sem szólt.

Az Új Szó olvasói számára talán ennél is feltűnőbb hiány lehetett, hogy a magyar kormányfő amikor a sikeres V4 tagjait sorolta beszédében, csak a lengyeleket és a cseheket emelte ki. Nem véletlenül, hiszen jelenleg Zuzana Čaputová programja pont a tükörképe a magyar modellnek. Környezetvédelemre és a jogállamiságra érzékeny vezetőként nem a középosztály-építésre akarja használni a korrupciót, hanem következetes harcot hirdetett ellene. Čaputová nem azon kárörvend, hogy hány kritikus csúcsjelölt megválasztását sikerült megakadályozni, hanem érzékeli, hogy a V4-ek egyik uniós intézmény vezetői pozícióját se tudták megszerezni az osztozkodás első körében.

Már most látható a különbség a két ország között abban is, hogy Magyarország csak úgy tudta becsempészni Trócsányi Lászlót a biztosjelöltek közé, hogy a miniszterségéhez köthető közigazgatási bírósági rendszer tervezetét vissza kellett vonnia hazánknak. Ehhez képest Szlovákia még a kettős jelölés elvárása mellett is bizton számíthat az energiapolitikáért felelős biztosának, Maroš Šefčovičnak az újrázására, sőt, első körben még bizottsági elnökjelöltként is felmerült a politikus neve. Milyen furcsa, hogy Szlovákia hibridizáció nélkül képes volt erősödni nemzetközi viszonylatban. Északi szomszédunknak, úgy tűnik, nem kellett egyedi állammodellt felépítenie ahhoz, hogy kitűnjön a tagállamok közösségéből. Nincs mindent domináló kormányzati sajtó, és nem kellett primitíven idegenellenes migrációs politikával összetartani a nemzetet.”