Embergyűlölő állatbarátok

„A társadalmunk egy perverz, zoofil és egyben önpusztító ideológia rabja. Pedig az emberi faj addig fog fennmaradni, amíg képes »leigázni a természetet«.

Pár napja azon lehetett röhögni, hogy egy francia komponista, a 44 éves Julien Gauthier, aki állathangok alapján hozott létre kortárszenei produkciókat, legutóbbi túrája során grizzlytámadás áldozata lett. Darwin-díjas, úgymond. Minek ment oda. Állítólag a franciák finomak. Legalább jól belakott a mackó az idiótával. És az elmaradhatatlan: nem kell az embernek bolygatni a természetet, az állatok voltak ott előbb. Ezek a Facebook-univerzumban kerengő megnyilvánulások, magukat értelmesnek tartó emberektől.

Zombivírusként terjed a romantikus állatkultusz. Mind emlékszünk, amikor egy gyereket megharapott egy szurikáta, amit a kissrác ijedtében földhöz csapott, az állat meg elpusztult. Kellemetlen történet, de hát: shit happens. Hetekig ez a jelentéktelen affér volt a legnagyobb sztori. Az emberek a profiljukat Timonra cserélték Oroszlánkirályból, zúgott a »zsöszüi szurikáta«, cikkek tömkelege tárgyalta, hogyan »halt meg« »a szerencsétlen állat«, és volt az a breaking, ha új patológiai adalék merült fel. A megharapott kisfiú kegyetlen bestia lett, átkok és szitkok tízezrei zúdultak rá, kár, hogy fel fog nőni, az ilyenekből leszek a sorozatgyilkosok, helló, nem tudja valaki, hol lakik?, lejjebb kéne szállítani a büntethetőségi korhatárt, az anyját kéne lecsukni,  dehogyis, falhoz és golyót a fejükbe, francokat, földhöz kéne csapkodni mindkettőt, hadd éljék át ugyanazt a rohadékok, amit az a tündéri kis jószág.

A saját anyját kivégző férfi két napig volt hír, a teknőst elpusztító nő egy hétig. És akkor még nem szóltunk a kutyáját tényleg brutálisan és értelmetlenül halára kínzó, nyilván kelekótya balotaszállási asszonyról, aki pont akkora közellenség lett, mintha egy emberrel bánt volna el ugyanígy. És itt van a kutya elásva.

Mind ismerjük a romantikus- ezoterikus elbeszélést arról, hogy minden élőlény egyenlő értékű. Hogy úgynevezett harmóniában kell élni az úgynevezett természettel. Mint az »aranykorban«, a gyűlölt és átkozott emberi civilizáció előtt. Mert az állatok épp olyan csodálatos teremtmények, mint mi vagyunk.

A légy a klaviatúrámra száll. Közönséges házilégy (musca domestica). Szép szivárványos, aranyszínbe hajló a szárnya, nyilván nőstény példány. Nem értem, az Úr miért teremtett legyet, de a maga nemében csakugyan remekmű, ha csak az összetett szemre gondolunk is: szemenként nem egy lencséje van, hanem sok, és mind külön fókuszálja a fényt. A testtömegéhez képest az ereje is elképesztő. Viszont a kártevőpotenciálja sem semmi. Elsősorban szart és dögöket szokott szívogatni, aztán rászáll a kezünkre, arcunkra, kajánkra. Több száz bacilusfajtát cipel magával, és több tucat különböző betegséget terjeszt, köztük olyanokat, mint a tífusz, a vérhas, vagy a kolera. Na, hess innen. Bárcsak én is így tudnék repülni.

A radikális állatvédőknél már nem is csupán egyenrangú és azonos értékű  az ember minden lénnyel, az ostoros egysejtűtől az őzikén át a jegesmedvéig, hanem alacsonyabb rendű náluk. (Ez a pont az, ahol tényleg elveszítem a hidegvérem.) Mert az állat nem teszi tönkre a bolygót, na ugye. Nem öl élvezetből. Vigyáz a környezetére. Az állatok sokkal összetartóbbak, mint mi, emberek vagyunk. Intelligensebbek is, csak sajnos nem értjük a nyelvüket. Az állat nemes, tiszta, jólelkű és cuki, ősi titok, egy darab eleven természet, valami az elfeledett igazságból, egy kis emlékeztető arról, honnan is jöttünk.”