„Amikor Lovas Pista meghalt, szörnyülködve láttam azt a mocsoktengert, ami ezeknek az agyvelejéből a klaviatúrára ömlött. A sok, névtelen senki fröcsögését. A láthatatlan, arc és test nélküli szarzsákok »értékelését«, amelyet feltétlenül a halálhír után órákkal kellett megosztaniuk másokkal. Ők persze – velünk ellentétben – személyesen nem ismerték az elhunytat, viszonyuk nagyjából annyi volt, hogy látták olykor a televízióban – de persze »véleményük« volt róla, hogy kicsoda, micsoda, ezt így utólag sem osztom meg.
Most Ambrus Zoltán, az Irigy Hónaljmirigy volt gitárosa halt meg, és borzadva olvasom ugyanezeknek a senkiháziaknak a lelketlen, aljas, könyörtelen hozzászólásait. Tudom, hogy nem szabadna, nem kéne, nem is nagyon szoktam böngészgetni, de mégis tanulságos. Aztán az ember nagy levegőt vesz, és igyekszik végiggondolni, hogy ha valaki nem szeretett valakit, miért nem képes legalább hallgatni, ha már annyit sem képes leírni, hogy béke poraira.
Nos azért, amit a bevezetőben írtam. Mert ezek senkik. Nincs arcuk, nincs hangjuk, semmijük sincs. Nyomorultak, akik szeretnék, ha mindenki hozzájuk hasonlóan nyomorult lenne. Nem jók, nem tehetségesek semmiben, de elönti őket a sárga irigység, ha népszerű, tehetséges emberbe botlanak. Esetleg annyira megmérgezte a lelküket a gyűlölet, hogy képtelenek rendszerszintű okádás nélkül fogadni egy gyászhírt.”