„Biztos egy hableány volt” – Egy szexuális zaklatás vádjának és bocsánatkérésének margójára

„Kenderesi Tamás megnyilvánulása az eset után a korszellem maga, de ezért vajon mennyire hibáztatható, és célt érünk-e, ha az ügy kapcsán a személyét vesszük elő? Tegyük fel, hogy az eset valóban kimerült a Kenderesi által elmondottakban: a mellékhelyiségből kifelé, nyilatkozata alapján nem véletlenül, »hozzáért« (jelentsen ez bármit) a sértett alfeléhez. Ez úgy tűnik, szerinte amúgy rendben van, csupán a »helyi értékrend« az, amit megsértett, nem valami univerzális erkölcsiség. Magyarul: egy kőszegi kocsmában elmenne ez a viselkedés. Vagy egy pesti sztriptízbárban. (Amúgy a sztriptízbár pont az a hely, ahonnan világszerte kidobnak, ha a munkavállalókhoz érsz. Nem érsz hozzájuk, pont.)

Túl azon, hogy – amennyiben az eset valóban ennyi volt, amennyiről Kenderesi és a hírek szólnak – az úszót csakugyan nem kéne megkövezni, eltiltani, érmeit visszavenni, és főleg nem kéne a nemi erőszakért elítélt Kiss Lászlóhoz hasonlítani, azért akad itt némi elgondolkodnivaló. Először is adja magát a kérdés: miért gondolja Kenderesi, hogy létezik olyan pontja a világnak, ahol egy bár alkalmazottjának meg lehet fogni a fenekét? Egyszerű.

Azért gondolja ezt, mert jó eséllyel soha senki nem magyarázta el neki, hogy nem így van. Hogy senki sem egy tárgy, és hogy csak és kizárólag konszenzuális alapon csapkodjuk egymás bármijét.

Azért gondolja úgy, ahogy, mert egy olyan országban szocializálódott, ahol az ilyesmit még nem tanultuk meg komolyan venni.

Ez a férfi egy olyan országban nevelkedett, ahol a többség nem érti, hogy a füttyögés, a fenékre csapás, a másik alkoholos állapotának kihasználása és a nyolc napon túl gyógyuló sérülésekkel járó nemi erőszak bizonyos értelemben egyazon skála egymástól igen távol eső pontjai. Ez bizony egy olyan ország, ahol egy fenékre csapásért a többség nemhogy feljelentést nem intézne a támadója ellen, de szóvá sem merné tenni.

Sőt, mifelénk (de egy friss kutatás szerint még Dániában is) sokszor a skála csúnyábbik végét, a konkrét nemi erőszakot sem jelentik, hiszen már a rendőr is lebeszél erről, merő jó szándékból. Mert kinek kell az a nyűg a hatósági eljárással? Főleg, ha a feljelentőn miniszoknya van. A döntő többség önként eláll a feljelentéstől. Különösen akkor, ha úgynevezett erőszak nem történt, olyan legalábbis, amit egy orvosi vizsgálat meg tud állapítani. Már ha éppen hajlandó az orvos felvenni a látleletet, sokszor ez sem magától értetődő. Vajon ezek után kérdés, hogy miért is engedik el sokan az erőszak vádat, miért nem teszik szóvá, ha például »csak« fogdosás volt?

Ha sokan a skála súlyosabbik végét is vitatják, mire számítson az, akit »csak« megfogdostak? Jobban jár, ha elengedi.”