Apály idején

„A 2019-es EP-választások eredményein kirajzolódó globális trend a neoliberális jobboldal és a populista jobboldal, egészen pontosan: a globális nagytőke és a nemzeti burzsoáziák küzdelmét mutatja. Ebben a „játékban” – néhány biztatónak tűnő esztendő után – most úgy tűnik, a rendszerkritikus erőknek nem osztanak lapot (a német Zöldek tündöklése is sajnos sokkal inkább szól a német liberális mező befoglalásáról, mint valamiféle szabályt erősítő kivételről). A magyar eredmény ebbe a trendbe illeszkedik.

Az elmúlt hónapok eseményei azt körvonalazták, hogy az ellenzéki térfél egyetlen, közös O1G-platformon fog nekifutni a következő három esztendőnek: közös közpolitikai kiállások, országszerte bejelentett helyi együttműködések uralták a hírfolyamokat. Az EP-választás valójában a közös platformon belüli helyosztó mérkőzés volt. A képlet most letisztult. A kormánypropaganda immáron nem riogathat azzal, hogy ellenzéki győzelem esetén három, nagyjából azonos erejű, ám különböző identitású párt (vagy pártszövetség) „horrorkoalíciója” kerülne hatalomra. Hirtelen az is okafogyottá vált, hogy az ellenzéki térfél egyik részének a másik „náci beszéde”, vagy „szemkilövetése” miatt kelljen magyarázkodnia.

A térfél ugyanis egy „old-school” és egy „new generation”, de egyaránt neoliberális és így egymással kompatibilis ellenzéki pártra egyszerűsödött le.
Az államfüggő nemzeti burzsoázia kiépítésén ügyködő (ennyi a hungarikum) populista jobboldalnak a neoliberális jobboldal az ellenfele. Okkal állapítja meg Kiss Viktor, hogy visszajutottunk oda, ahol 2009-ben voltunk, és okkal búsong azon Lányi András, hogy Orbán és Gyurcsány úgy kellenek egymásnak, mint egy falat kenyér (így van ez egyébként 2006. ősze óta). Apály idején azonban nincs más teendőnk, mint hátralépve, a kikötőből felmérni térben és időben a terepet: ha egyszer -talán még a mi életünkben – eljő a dagály, tévutak nélkül futhasson neki a zavaros vizeknek egy rendszerkritikus hajó.

A rendszerváltástól máig: elcsatornázott rendszerkritika

A szovjet birodalom bukásával beköszöntött a neoliberális konszenzus időszaka. Fukuyama 1992-ben bátran elmélkedhetett a történelem végéről. Kiss Viktor kiváló írásában pontosan állapítja meg:

„1989 után a kihívó nélkül maradt és hegemón pozícióra törő liberális erők annak a tézisnek a nevében léptek föl, hogy csak a kapitalizmus és a liberális demokrácia kombinációja hozhat létre harmonikus, gazdag, szabad és boldog társadalmakat. Ez a meggyőződés legitimálta, hogy a liberális korszak kiépítésének projektje során gazdasági, politikai és társadalmi szinten is hozzáláttak az „európai világ” gyökeres átalakításához – ennek egyik zászlóshajója lett az Európai Unió.”