A jelképes cselekvés kevés

„A téli olimpia után a 2020-as nyári játékokról is eltilthatják az orosz csapatot. A történelemkönyvek leggyalázatosabb lapjait idézi a kollektív büntetés, amely azért jár, mert az Orosz Olimpiai Bizottság rendszerszinten látta el sportolóit tiltott teljesítményfokozó szerekkel. Döbbenetes a XXI. században azt látni, hogy nem pusztán a csaló sportolókat éri retorzió, hanem minden sportszerető oroszt – még olyan sportágakban is, mint a jégtánc vagy a ritmikus gimnasztika, ahol a doppingszereknek nincs is jelentőségük. Ez épp ugyanaz az elv, amely alapján a második világháborút követő kitelepítések zajlottak.

Ha Brüsszel egy nap megvonja Magyarországtól a forrásokat, mert az unió elitjének elege lesz Orbán, Mészáros és Tiborcz szemérmetlen gazdagodásából, azt a magyarok a saját bőrükön fogják érezni. A kollektív büntetés igazságtalan, fegyelmezési eszközként pedig annyira hatékony, hogy elrendelői iránt elszenvedőinél mindjárt nagyobb ellenszenvet generál. A tornatanárok sűrűn alkalmazott pedagógiájának, a kollektív jogfosztásnak gyakori előfokát képezik a gazdasági szankciók, amelyek talán hatékonyabbak és igazságosabbak, bár az elmúlt évtizedekben ezt is sokszor és sokan kérdőjelezték meg.

A Nyugat kollektív lelkiismerete Ukrajna részleges megszállása után cselekvésért kiált. Európa hallgatott, amikor Putyin „rendet tett” a Kaukázusban, félrenézett a tömeges emberi jogi sérelmek láttán, Ukrajna azonban túl közel van ahhoz, hogy a kontinens elitje két világháborúval az emlékezetében tovább bírjon hazudni magának. A nyugati hatalmak nem védték meg Ukrajna területi szuverenitását, amit pedig külön szerződésben garantáltak annak fejében, hogy az ország leszereli atomarzenálját, fegyvert nem adtak nekik, hogy megvédhessék magukat, az pedig fel sem merült, hogy a szerencsétlen sorsú ország gazdaságát és társadalmát segélyekkel stabilizálják. Maradnak a mai napig eredménytelen részleges gazdasági szankciók meg a szimbolikus térben előadott rituális megszégyenítés gesztusai: ők plutóniummal mérgeznek Nagy-Britanniában, a Nyugat meg eltiltja az olimpiai csapatukat.

S a Nemzetközi Olimpiai Bizottság még a kollektív büntetés alávaló gyakorlatában is gyáva és megalkuvó: az orosz sportolók elindulhatnak és nyerhetnek az olimpián, mindössze nem a saját zászlajuk alatt, továbbá nem hangozhat el a himnuszuk a győzelmük után. Ez a pitiáner döntés híven tükrözi a Nyugat politikátlanságát meg mindazt, amit nem gondol a világról: elvek nincsenek, tökösség még annyi sem, kisstílű ügyeskedés és sunyi megúszás viszont minden mennyiségben. Európa mérsékelt polgársága joggal örülhet annak, hogy Vlagyimir Putyin nacionalista-populista csatlósai, Orbán, Salvini és Le Pen meg a szintén orosz pénzből finanszírozott újbaloldali Podemos, Öt Csillag és Syriza nem tört át a legutóbbi EP-választáson, de látva Oroszország szándékait, nincs hosszú távú garancia arra, hogy ez a jövőben is így marad.

A politikai képmutatás vékony máza alatt pedig a romlottság és a hazugság újabb dimenziója tárul fel: a világversenyek éremtáblázatai arról tanúskodnak, hogy a rendszerszinten doppingoló orosz sportolók igenis legyőzhetők – a vegyszerekkel szemben az alázatos munka, a helyes étkezés és a sok alvás kiválóan működik. Így lehetnek a kínaiak, az amerikaiak és a britek is kimagaslóan eredményesek. Ugyan kiben merülne fel, hogy a kínai állam illegális eszközökkel bármibe is beavatkozzon? Aligha véletlenül szerepelhet e büszke sportnemzet zászlaja és himnusza az olimpián. Hisz a kínai állameszmény köztudottan a soha be nem avatkozó éjjeliőr államra és a külföldi jogszabályok aprólékos betartására épül – ezért olyan nyitott a kínai piac, és ezért tisztelik úgy Kína-szerte a szabadalmakat meg a személyes adatokat.

Az amerikai sportolók pedig hogy csalnának, amikor épp az Egyesült Államok gyógyszeripara fejleszti a leghatékonyabb készítményeket? Amint elkészülnek a doppingszerek, nyilván egyből küldik is Oroszországba – alighanem Lance Armstrong is onnan szerezte be.

Ahhoz, hogy a világ igazságosabb hely legyen, első lépésként szembe kell nézni a hazugságokkal. Szembe kell nézni azzal, hogy ami Oroszországban elszabadult, ahhoz a teljes Nyugat asszisztál, mert a németek mindeközben kiváló üzleteket ütnek nyélbe az oroszokkal. Szembe kell nézni azzal, hogy a Nyugat elárulta és cserben hagyta Ukrajnát, ahogy megtette azt korábban Boszniával, Szíriával és Irakkal is. Szembe kell nézni azzal, hogy a versenysport nem az egészségről szól, az olimpia pedig nem a nagyszerű teljesítmények ünnepe, hanem véres és milliárdos harc, amibe éppúgy emberek halnak bele, mint egy balkáni vagy közel-keleti háborúba.

A nyugati civilizáció virtualitásba, szimbólumokba, haszontalan gesztusok mögé menekül, mert félti az életmódját, ugyanakkor rossz a lelkiismerete, hiszen érzi: nem biztos, hogy képes lesz megküzdeni a kapitalizmus fenntarthatatlan növekedésével, a klímaváltozással, a migrációval, a digitális diktatúrákkal, a Putyinokkal és a szélsőséges világmegváltás doktrínáival. Mindezekre a kihívásokra annyi a Nyugat válasza, hogy Jean-Claude Juncker közös fotón pózol Gretával, a tizenöt éves zöld aktivistával, meg hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kitiltja az orosz zászlót és himnuszt az olimpiáról. A nyugati populizmus térhódítása nem véletlen: egyre több társadalom egyre több polgára igyekszik szavazatával leverni a poharat az asztalról. Érzik, hogy a politikai cselekvés tartalmatlan gesztusokkal egyre kevésbé helyettesíthető: a Nyugatnak vissza kell térnie a tettek mezejére, különben történelmének többé nem alakítója, hanem elszenvedője lesz.”