Konzervativizmus és új jobboldal a 21. században

„Körösényi és Mándi érzékenyek erre a problémára, azonban tagadják a dilemma meglétét: a »globális progresszív liberalizmus elutasítása és a hazai autoriter törekvések támogatása között nincs szükségszerű kapcsolat – sőt, a konzervatívok hasonló okokból ellenzik mindkettőt.« Szükségszerű kapcsolat valóban nincs; a kapcsolatot a jelenlegi globális politikai, társadalmi és gazdasági helyzet alapozza meg, amely azonban érzéketlen a magyar politológusok elvi meggyőződéseire és politikai ízlésére. Sajnos az, hogy a konzervativizmusból nem következik fogalmi szükségszerűséggel az autoriter államhatalom támogatása, még nem implikálja, hogy a konzervatív politika minden konkrét helyzetben megúszhatja az autoriter hatalommal való közösségvállalást.

Ezért cseng üresen az új jobboldaltól, vagyis a fajvédő tendenciákat nyíltan felvállaló, illiberális szélsőjobboldaltól való konzervatív elhatárolódás.

E két irányzat ugyanis a jelenlegi társadalmi és politikai helyzetben egyazon célt igyekszik megvalósítani: a régi rend, a hierarchia, a kizsákmányolás, a kiszolgáltatottság átmentését az elkerülhetetlen globális válságok utáni világba.

Ez a projekt csakis autoriter állami represszióval vihető végbe – mi más is lehetne az eszköze egy olyan törekvésnek, amelynek célja az emberi méltóság hangjának elfojtása a kizsákmányolás, kiszolgáltatottság és elnyomás rendjének védelmében?

Megértem, hogy a konzervatív értelmiség ezt az összefüggést nem akarja látni. Megértem, hogy fájdalmas belátni, hogy az ember nem a rend és biztonság, hanem az embertelenség és zsarnokság oldalán áll. Ezért nem is sietnék elítélni az új jobboldaltól elhatárolódni kívánó konzervatívokat mint képmutatókat. Azt gondolni ugyanis, hogy a fennálló rend megőrzésében van valami nemes, hogy az embertelenség és kiszolgáltatottság rendjét a biztonság, a józan és megfontolt haladás nevében érdemes akár az állam erejével is fenntartani; hogy mindez sikerülhet a klasszikus liberalizmus hagyományának megtartásával, hogy a jobboldal autoriter fordulata elkerülhető – ezeknek a naiv és veszélyes tanoknak a hangoztatása »a vétek, mely az erény mezét ölti magára, nem azért, hogy megcsaljon és eláruljon, miként a képmutatás, hanem, hogy ama szeretetre méltó és szent kép mögé bújva megszabaduljon az iszonyattól, melyet önmaga fedetlen látványa kelt benne«.

Ám ha a konzervativizmus a jelenlegi helyzetben kitart amellett, hogy az eddig fennálló mindenáron való fenntartása az államhatalom segítségével legitim, hogy arra, ami a múltból értékes, a »progresszív liberalizmus« nagyobb veszélyt jelent, mint az autoritarizmus és a terjedő posztfasizmus, úgy előbb-utóbb szembe kell, hogy nézzen saját fedetlen látványának iszonyatával: hogy ő immár nem egyéb mint a megfontoltság álruhájába öltözött szélsőjobboldal, hogy immár véglegesen az elnyomás, kirekesztés és önkényuralom szolgálatába állt. Vajon van-e még kiút a következetes és erkölcsös konzervatívoknak? Nem tudom. Erről nekik kell nagyon komolyan és nagyon mélyen elgondolkodniuk.”