Az a fogadatlan prókátorkodás, amely bűntudatot igyekszik ébreszteni az emberekben amiatt, hogy bizonyos kényelemben élnek, miközben más, távoli országok lakói szegénységben élnek, nem más, mint féktelen moralizálás. Rossz hírét kelti az erkölcsnek, s elfordítja tőle az embereket. Valójában az erkölcsi felelősség az ember saját családjával, barátaival, munkahelyével, szomszédságával és polgártársaival kezdődik. Minél vékonyabb az összekötő szál, annál kisebb a felelősség. Minél távolabbi emberekről van szó, annál nehezebb kideríteni, hogy nyomoruknak nem ők-e az okozói, s hogy a nekik nyújtott segítséget nem tékozolják-e el. Sokkal realistább ezért saját világos és jól megérthető felelősségünket a hozzánk közel állókkal szemben gyakorolni.
Az a kísérlet, hogy az egyenlő szabadságot kivételes értéknek tekintsük, amely a vele összeütköző minden más értéket megelőzi, minden ideológia alapvető hibáját ismétli meg. Mindegyikük úgy véli, hogy egy vagy több értéket mindig előnyben kell részesíteni, miközben abból indul ki, hogy számos más érték is létezik. Valójában minden érték más értékekre épül. Az értékek egymással összefüggő és egymást kölcsönösen megerősítő rendszert alkotnak. Az elégtelen megértés és a hiányos távlat tünete, ha valaki ennek az összetett rendszernek csak az egyik elemére összpontosít, s annak fontosságát a többi rovására eltúlozza. A realista politika fölismeri, hogy az értékek rendszerét annak egészében kell megvédeni. Ha egy bizonyos időszakban, helyen és helyzetben az egész védelme valamely értéknek a többivel szembeni előnyben részesítését igényli is, a realista politika nem esik abba a tévedésbe, hogy föltegye: ez egy másik időszakban, helyen és helyzetben ugyanolyan ésszerű lesz. A szabadság értelemszerűen értékes, de nem jobban, mint a béke, a jólét, a rend, a biztonság, a tisztességesség és így tovább. Minden ideológia annak a helyrehozhatatlanul téves ítéletnek a rabja, hogy egy vagy néhány értéket hangsúlyoz, a többiről viszont megfeledkezik. (…)
