Daddy Issues

A magyar politika közepén áll egy hatalmas nagy Orbán-szobor. Az óramutató járásával megegyezően kering körülötte a kormánypárti fix kétmillió, áldva őt; ellenkező irányban pedig a Viktorba belebetegedett milliós ellenzéki kemény mag, szitkokat szórva rá. A tömegből sörös ládán állva kiemelkedik pár jobbos-balos megmondóember, bátorítva és szidva az örvénylő tömeget.

Kicsit távolabb holdként visznek körbe egy Gyurcsány-szobrot, az egyetlen kultusz-ellenpontot a magyar politikában.

Aki eddig nem kapott kedvet ehhez a tánchoz, az nem is fog:

Valahogy majd ikszelnek, amikor kell.

Ez az Orbán-centrikus modell. Sok mindenre jó: személyes fogadalmam, hogy ha kimondom a miniszterelnök nevét, pofont adok magamnak. Inkább úgy hívom, Ikon, ha nagyon muszáj beszélni róla. Nem akarok beszélni róla, mert a milliós tömeget, aki kint áll, nem lehet hallani, ha a szobor közelébe megyek.

Nem ez az egyetlen önkéntes, modern ellenzéki identitásba kódolt alá-fölé rendeltség: Orbán nem csak szobor, hanem a családfő is.

Április 8. előtt az agresszív, forradalmi patkánykommunikáció csúcsokat döntött az ellenzéki oldalon: akasztgatás, börtön, menekülni fogsz, kicsinálunk. Dühös szemek, fröcsögő száj, öklös szmájli. Kormánynak és szavazóinak egyaránt, fék nélkül. Látszólag nem is hatástalanul: a kormányoldal támogatói a közösségi médián jobbnak látják nem hangoztatni a politikai preferenciájukat.

Senkinek sem, de neki főleg nem. Így alakult, 30 év fasisztoparanoid karaktergyilkosságának a terhe, hogy Viktor mindig happy warrior kell, hogy legyen. Ebben a mérgező, horzsoló, poszt-hódmezővásárhelyi, 2002-es első fordulót megidéző, pánikmozgósító időszakban beszél március 15-én, három héttel a nagy nap előtt Viktor a Békemenet közönségének. Dörgedelmes szavai az égből azóta is visszhangoznak, ismerjük őket jól: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is”.

Az IFA-platózó, kibelezős, végképp eltörlős tömeg, politikustól újságírón át az interneten aktív ellenzéki szavazóig szörnyülködve hüledezett Orbánbasi váratlan dörgedelmétől, gfg dictu sivalkodtak.

A gyerekek ököllel ütötték apát, rúgták, harapták. Apa felemelte a hangját és a jobb kezét. A gyerekek bőgve rohantak anyához. Mennyi ebből a színészkedés? Mennyi ebből a modern baloldalba kódolt, passzív-agresszív támadó áldozatiság? Lényegtelen. A lényeg az, hogy minek néz ki, főleg a magyar választó szemében: van Apa és vannak a gyerekek.

A gyerekeknek többet szabad, a kiscica is karmol. Apának tűrnie kell, mert ő a fölnőtt. Ebben konszenzus van. A gyerekek földhöz verhetik magukat, hisztizhetnek heteken át. Apa egy sajtótájékoztatón, egy vicces kiszólás erejéig tudomást vesz erről, és vezető hír a Felemelt Mutatóujj.

Az EP-választás után az egyik momentumos hölgy ekképpen értékelte a sikeres eredményt:

Apa reagálni fog erre? A vidéki kollégista, aki a momentumos elit előző generációjának akarata ellenére lett mára világpolitikai tényező, pontosan ismeri a felfelé ütés felemelő, legitimáló erejét: végigjárta ezt az utat. Alatta álló ellenlábasokkal nem fog vitázni, a karmelita kolostor nem nyílik meg Bernard-Henri Lévy alatt.

Az EP-választás eredményéből a 2006-os politikai pólusok újraalakulását várók megfeledkeznek arról, hogy Orbán ebben az évtizedben nem ejtette ki a száján a legnagyobb ellenlábasa nevét.