Csurka 85: fősodorrá vált az egykori számkivetett öröksége

„Minden politika, az egész élet politika. Attól pedig nem félek, hogy emiatt az utókor számára elavulok, és nem tudok örökérvényűeket írni.” (Csurka István, 1977-ben)

Nyolcvanöt éves lenne most Csurka István.

A születésnap évfordulóján eltűnődtem: van néhány elsőre meghökkentőnek tűnő, ugyanakkor letagadhatatlan hasonlóság Donald Trump és Csurka István életútjában – és nem csak az, hogy mindkettő életvidám, nagytermészetű ember hírében állt.

Donald Trump az elmúlt évtizedekben egyre jelentősebb alak lett az amerikai nyilvánosságban, előbb a (pop)kultúrában, majd a politikai véleménynyilvánítás terepére merészkedve. Trump filmek sorában bukkant fel önmagát alakítva egy-egy percig, a Reszkessetek, betörőktől a Szex és New Yorkig, vállalkozós vetélkedőjével piacvezető szórakoztatóműsort is csinált, majd néhány évvel ezelőtt általános imádattól övezve roastolta, szívatta őt az amerikai komikustársadalom java, blokkjuk után arról biztosítva Trumpot, hogy imádják, és ha egyszer valóban beváltja ígéretét és elindul az elnökválasztáson, úgy eggyel több szavazattal biztosan számolhat.

Aztán

ezekben a körökben .

A Trumpnál persze nyilván jóval műveltebb Csurka István karrieríve meglepő hasonlóságokat mutat – persze 20. századi kelet-közép-európai viszonyokra lefordítva azt. Ma már újra beszélni lehet arról, hogy a második világháborút követő művésznemzedék egyik kimagasló írója volt, aki a rendszerváltozást megelőző érában ünnepelt színpadi szerzőként ért a csúcsra.

Nagyjából közmegegyezés a magára adó irodalmárok között, hogy a Ki lesz a bálanya? nemcsak az egyik legerősebb bemutatkozásnak számít az elmúlt fél évszázad drámái között, de önjogán is remekmű a magyar drámairodalomban.

„Csurka, ha jól tudom, már évekkel a bemutató előtt elkészült a Bálanyával, nehéz volt kiharcolnia a premiert. Ezen nem csodálkozhatunk, nagyon kényes a téma, nagyon kíméletlen és illúziótlan a prezentáció, már a korszak kritikusai is megérezték, hogy itt egy generáció vérre menő önvizsgálatát láthatják, igaz drámát tehát, az elgondolható legkomolyabb téttel.” Így méltatta anno Csurkát – a Beszélő!

Csurka erre a szintre talán csak a Deficittel tudott fellépni még egyszer, de drámáinak nagy része – mert igencsak termékeny is volt – a mai napig megállja a helyét: bemutathatóak, játszhatóak, érzékletesen jelenítik meg az individuum vívódásait, az értelmiség problémáit és sajátos különbékéit.

Ehhez képest köznapi reputációja a mai napig problémás, és még az ügyét felvállaló Új Színház sem játssza évek óta egy darabját sem, bizonyos családi, örökösödési viták miatt.

Csurka István – ahogy Donald Trump is – azzal lett pária a korábbi, kiváltságos helyzetéből, hogy azt, amit korábban szakmailag jelenített meg, átvitte a közéletbe is. Aki például egy kicsit is odafigyelt Trump korábbi interjúira, megnyilatkozásaira, tudhatta, hogy azok közül jó párat a republikánusok mainstream ága sem szívesen vállalna fel, annyira feloldódtak a baloldali kulturális katyvaszban. Aztán Trump nem csak fel merte vállalni, de még sikeressé is vált ezzel, a legsikeresebbé.

Csurka írásaiból ugyanúgy kiviláglik a nemzet, a magyarság és tágabb értelemben az emberek féltése, mint a későbbi közéleti állásfoglalásaiból. És azt látták pályatársai – köztük az MDF prominensei is –, hogy ezeket teljesen komolyan gondolja és ebből fakadóan nem is szeretne engedni az elveiből. S mivel az évtizedes baloldali diktatúra hatására a többség domesztikálódott,

A rendszerváltozás előtt még sokan rajonganak érte, később is kevésen múlik, hogy az MDF elnöke legyen, de aztán rövid úton eltávolítják a pártból, miután a demokratikus Magyarországon addig még nem látott boszorkányüldözést hajtanak végre ellene. A baloldali nyilvánosság őt tekintette állatorvosi lovának, mondván. Csurkán most megnézzük, mennyire lehet sikeres, ha valakire az összes létező politikai szitokszót rászórjuk.

És a siker elég hangos lett, egészen 1998-ig, amikor egyedülálló módon sikerült bizonyítania egyrészt azt, hogy teljesen új pártok is be tudnak jutni a parlamentbe – ez 2010-ig újfent elképzelhetetlen volt –, másrészt azt, hogy léteznek olyan markánsan jobboldali választópolgárok, akiket még az akkori, döbbenetesen nagy, baloldali médiatúlsúly sem tud megtéveszteni.

Csurka akkoriban – és annak előtte meg utána is –

Úgy volt jobboldali ellenzéke az első Orbán-kormánynak, hogy közben a nemzetpolitikai kérdéseknél nem volt kérdés, melyik gombot fogják megnyomni a frakciójában.

Aztán elkövetett egy csomó politikai hibát is, hiszen elsősorban nem jó politikus volt, hanem kiváló művész és nemzetét féltő vátesz, aki a politikai machinációk terepén kevésbé volt képes eligazodni.

Meggyőződésem, hogy óriási taktikai hiba volt a 2002-es kampányhajrában azt mondania, hogy amennyiben a Fidesz győzelméhez szükséges, biztosan visszalépteti a második fordulóban a saját jelöltjeit. Ezzel a MIÉP-szavazóknak azt üzente, őket talán nem is érdemes támogatni, mert úgyis egy helyre mennek a szavazataik. Tekintve, hogy milyen minimálisan maradtak az 5 százalékos vonal alatt, könnyen lehet, hogy

Ez szörnyű balfogás volt.

Donald Trump eddig nem vetemedett hasonló hibára, és nagy szerencséje van abban is, hogy gyökeresen megváltozott a 21. század politikai légköre. És ki tudja, talán az ő kijelentései közül is lesznek olyanok, amelyekre a mostani, úgynevezett mérsékelt konzervatívok is azt mondják majd húsz év múlva – mondjuk, mire az USA déli államaiban többségbe kerülnek a latinók –, hogy nahát, talán akkor nem kellett volna felülni a baloldali hisztériakeltésnek.

Az viszont biztos, hogy Csurka István írásai – elsősorban az irodalmiak, de bizonyos közéleti alapvetései is – nagy ívben fittyet hánynak arra, hogy 2019-ben miként ítélik meg őket. Ékkövei az 1945 utáni irodalomnak. Politikai pályafutása is egyfajta előjele volt annak, hogy szembe lehet menni az árral.

Csurka István 85 éves lenne. Sajátosan magyar szelleme ma is kifejti hatását.