Narratíva

„Látszólag történészi vitáról van tehát szó, ám valójában – amint szinte mindig – morális kérdések kerülnek szóba. Laczó szerint Borhi „relativizálja”, csökkenti a magyar hatóságok, a magyarok felelősségét a történtekben, miközben ő maga – meglehetősen machiavellisztikus érvekkel – a szövetségesek tetteinek ódiumával teszi ugyanezt. A történeti »tények«, többé-kevésbé tehát ismertek, azonban önmagukban nem sokat jelentenek. Valamiképpen el kell helyezni őket egy nagyobb, általános összefüggésrendszerben, – divatos szóval narratívában – hogy értelmezni is tudjuk őket. Így pedig egy több mint hetven éve folyó, sokáig igencsak egyoldalú vita kellős közepén találjuk magunkat. 

A történelem vágóhíd, »amelyen feláldozták a népek boldogságát, az államok bölcsességét és az egyének erényét...« – ahogyan Hegel írja az »Előadások a világtörténet filozófiájáról« című művében. E vágóhídon az egyik legnagyobb mészárlást a II. háborúban követték el. Illetve írhatnám úgy is, hogy követtük – mi emberek – el. A háború alatt, szerte a németek megszállta Európában, a zsidókra ugyanaz a sors várt, csak sokkal hamarabb, mint nálunk. És mindenütt a kollaboráns, helyi hatóságok közreműködésével történt mindez. Aztán, különösebb vita nélkül, nagy egyetértésben  igyekeztek gyorsan elfelejteni, mondván a németek kényszerítették őket, a bűnösöket pedig megbüntették az pedig értelmetlen, hogy egy egész nép bűnös lenne. Nem csak a magyarok voltak Hitler »fegyvertársai« – ahogyan Laczkó elítélőleg nevez bennünket – hanem a románoktól az olaszokig még sokan mások is. Ezt is igyekeznek aztán a nemzeti emlékezetből kitörölni és a szükségszerűségre hivatkoznak. Az ember egyik hasznos alaptulajdonsága az emlékezet, ám legalább ennyire fontos a felejtés képessége is. Kivéve nálunk.

Itt a mai napig ellentétes indulatok csapnak össze, a több mint hetven évvel ezelőtti események körül. E vita pedig – a látszattal ellentétben – nem a történelmi eseményekre, hanem a magyar baloldal világképének talpkövére vonatkozik. Eszerint a két világháború közötti Magyarország bűnös, elítélendő, így aztán a szovjet megszállás és az azt követő kommunista terror mind-mind igazolható, mert »jobb« volt, mint a »Horthy-fasizmus«. Ha a két világháború közötti Magyarországot élhetőnek, »normálisnak« tekintjük, akkor a háború utáni kommunista rezsim szörnyű, gyilkos, megvetendő alakulat volt. Ez pedig, elsősorban azok, valamint fiaik, unokáik számára, akik hasznot húztak belőle, elfogadhatatlan, hiszen akkor pőrén állnának előttünk, sőt, újfent felmerülne a felelősségük kérdése is. Ez, így természetesen, bár annak tűnhet, egyáltalán nem a történelemtudomány tárgykörébe tartozik, hanem hittétel. Aki bármily mértékben is vitatja ezt, az nem históriai vitát folytat, hanem egyenesen szentségtörést követ el és annak megfelelő gyűlölet övezi. Lásd például a német megszállás emlékművét övező, vérre menő vitákat.”