Orbán a civilizációk összecsapásában

 „Hogy a mai magyarok többsége nem ismeri fel ennek a hetven éves folyamatnak a 2019-ben érvényes tanulságát, az egy dolog. De ha az ország vezetője és a körötte lévők azzal ámítják magukat és a köznépet, hogy Európa nyugati része nem találja meg a mostani, részbeni szétesettségének ellenszerét, akkor ott nagy a baj. Ráadásul kétszeresen, mert nekik azzal is számolniuk kellene, milyen volt a jó ezer évvel ezelőtti visszacsapás. Frissítsük hát fel az emlékezetet!

Először is a pogány Géza fejedelem, feleségével Sarolttal együtt formálisan megkeresztelkedett. Fiát, Vajkot viszont már kifejezetten ebben a felfogásban neveltette. Ugyanis megértette: aki ellenáll, annak megtörik a gerincét. A túlélésre egyetlen esély kínálkozott: a hajlékony és csendes alkalmazkodás. Minden ágálása dacára elfogadta tehát, hogy be kell hódolni az akkor a Nyugatot uraló eszmének. 971-ben követeket menesztett I. Ottóhoz, hogy keresztény papokat kérjen tőle. Továbbá összeházasította Vajkot és Gizella bajor hercegnőt, a későbbi német-római császár, II. Henrik húgát. Vele minden addiginál több – amint a magyar egyházi nyelvezet jövevényszavai is tükrözik, elsősorban nyugati szláv pap, szerzetes, apáca jött az országba, folytatva az egyházi szervezet kiépítését, a nyugati értékrendre való áttérítés fáradságos munkáját.

Érkeztek aztán lovagok, meg zsoldosok is Nyugatról. Ők nem teketóriáztak. István felhatalmazásával, a parancsnokok a király alvezéreiként, éveken át zajló csatákban győzték le már nem is annyira a változást elutasító, pogány magyarokat – hiszen Pauler és Nemeskürty szerint is ekkorra »A pogányság már meghúzta magát, s a nagyok között már alig volt híve.« –, hanem Róma nevében a keleti bizánci keresztényeket, akik nem fogadták el a német-római érdekeknek alávetettséget. Velük egyszerűen leszámoltak. Ez volt az ára az akkori nyugat-európai értékrend elfogadtatásának. Romsics mutat rá a pannonhalmi apátság kiváltságleveléből idézve, hogy a 997-es döntő ütközetben az idegenek jelenléte István hadseregében olyan jelentős volt, hogy a küzdelem kifejezetten »a németek és a magyarok között dőlt el«. Ezért is érthetetlen számomra, hogy azok, akik ma ezért I. Istvánt szentként tisztelik, miért nem képesek belátni, hogy ha a Krisztus utáni 900-as években a megsemmisüléssel fenyegetett a Nyugattal való esztelen hadakozás, akkor 2010 után is bajt hozhat a fejünkre az Európa egysége elleni fenekedés. Ráadásul ez a mostani acsarkodás minden eddiginél bonyolultabb, globális folyamatok közepette zajlik.”