Agyonbántalmazott társadalomban élünk

„Mai ismereteink alapján nem mondható, hogy napjainkban több a családon belüli erőszak, mint egykor, mégis sokan így vélekednek. 

Szerintem jóval több eset kerül nyilvánosságra, ez torzítja a fókuszt. Örvendetes, hogy mára evidenciává vált az itthoni műveltebb, városi közegben, hogy nem ütjük meg a gyereket. Tavaly februárban vágtam bele a könyvbe, akkor kezdtem el beszélgetni a szereplőkkel. Kicsiben ugyanazt a láncreakciót, "coming out"-ot néztem végig, ami össztársadalmi szinten is működik: valaki veszi a bátorságot, felvállalja megalázottsága történetét, amivel egyszerre mutat követendő példát és ad erőt a sorstársaknak. Interjúalanyaim egy idő után egymásnak adták a stafétabotot – barátnőktől a válóperes ügyvédig. 

A kötetben 16 áldozat és 7 szakértő szólal meg. Előbbiek között ott vannak a családon belüli erőszak gyerek és felnőtt áldozatai, és ami meglepő, férfiak is, akik közül egyre többen kérnek emiatt segítséget. Mi lehet ébredésük oka? 

Csak azt tudom, hogy a Láthatatlan pokolnál a "dafke" reakció működött. Miután kiírtam a Facebook-oldalamra, hogy szeretnék írni bántalmazott férfiakról is, s ezért az ő jelentkezésüket is várom, elkezdtek kommentelni a trollok, hogy ne legyek már ennyire cinikus, mit képzelek magamról, bántalmazott férfiak nem léteznek. Végül épp ezek a hozzászólások törték meg a csendet, és indítottak számtalan férfi áldozatot arra, hogy megkeressen. Tőlük hallottam a számomra legmegdöbbentőbb történeteket. Valószínűleg jóval kisebb arányban, és kevésbé vannak veszélyben, de egy férj is könnyen eljuthat odáig, hogy hajszál híján belehaljon a családon belüli erőszakba. Egy bántalmazó kapcsolatban a frontvonal alapvetően nem nő és férfi, hanem áldozat és bántalmazó között húzódik. 

Mit tart a szakmailag legfontosabb területének? Előző könyvét, Magyar szeretők címmel a megcsalásról írta, 2016-ban pedig Családbarát Médiáért-díjat vehettél át.  

15 éves korom óta írok cikkeket, már akkor is két téma érdekelt üzembiztosan: a közélet és a kultúra. Ez nem változott. Amikor 2015-ben felvettek a HVG online-hoz újságíró-szerkesztőnek, azt a feladatot kaptam, hogy a klasszikus női magazinos, „csajos” témákat „hávégésítsem”, töltsem fel komolyabb tartalommal. Így jöttek képbe a pszichológiával kapcsolatos cikkek, de máig kiterjedt az érdeklődésem. A családon belüli erőszak a valaha volt legfontosabb téma számomra. Iszonyúan dühít, hogy az áldozatoknak mennyi igazságtalanságot kell elviselniük, miközben alig kapnak érdemi segítséget. Olyan kevesen veszik fel a kesztyűt az abúzussal szemben, hogy muszáj volt beleállni a küzdelembe. 

Az előző és az új könyv is felveti a kérdést: mi okozza napjainkban – az egyenjogúságra irányuló törekvések ellenére – a párkapcsolatok törékenységét?

Ezer oka lehet, de az biztosan nem segít, hogy egy iskolai karriert óvodától egyetemig simán le lehet úgy húzni, hogy az ember semmiféle párkapcsolati edukációval nem találkozik. Minél többet tanul, olvas, tájékozódik az ember, annál reflektáltabb lesz a világra és ezáltal önmagára, de a bántalmazás kiterjedt jelenségével foglalkozva nagyon frusztráló a szembesülés, hogy az abúzus megtörténik művelt, diplomás körökben is. Nem is tudom mit várunk, ha még a leendő bírák és pszichológusok képzéséből is kimarad, hogy mi fán terem a családon belüli erőszak. Tapasztalataim szerint párkapcsolatainkban sem sikerült maradéktalanul magunkévá tennünk a demokráciát. Sajnos egy lelki beteg, poszttraumás, agyonbántalmazott társadalomban élünk, amire a jelenlegi rezsim még rátesz egy lapáttal. Leginkább azzal, hogy gyerekként kezeli az állampolgárokat, és hatalmával visszaélve bántalmazza, manipulálja, megszégyeníti őket.”