Tunisz, Kairó, Belgrád

„A 2018-as választások után egyre többekben, így bennem is az a meggyőződés alakult ki, hogy pusztán parlamenti eszközökkel ez a rendszer nem, vagy csak elfogadhatatlanul és károsan hosszú időn belül roppantható meg. Ha Orbán rendszere lényege szerint önkényuralom, ha úgy tetszik, diktatúra, akkor a Parlament valójában nem demokratikus néphatalmi képviselet, hanem az önkény demokratikus díszletekkel felcicomázott színháza. Orbánék legalábbis ennek szánják – nem épp sikertelenül. Persze minden színpadon lehet fricskát mutatni a hatalomnak, ismertek a forradalmi hevületet az utcáig sugárzó előadások, de színházi előadás önmagában még sohasem döntött meg egyetlen rendszert se.

Számos nemzetközi példa alapján mondhatjuk, tanulva Tunisz, Kairó, Belgrád, vagy más értelemben Pozsony példáján, hogy önkényuralmi rendszereket a parlamenti ellenzék és az utcai népmozgalom közös ereje sodort el, ahol a végső és döntő szerep az utcáé volt. Az ellenzéki képviselők feladata az ellenállás példájának megmutatása, az ellenállás politikai centrumának szervezése, programjának kezdeményezése, de mindehhez a végső politikai erőt a közvetlen népakarat szervezett, tömeges, hosszantartó utcai felmutatása adja. Hajlok arra, hogy végül Magyarországon is ez hozhat eredményt.”