Akik emlékeznek, azért teszik, mert a mieink hajtották végre. A tett végrehajtóit és nem elsősorban a tettet ünneplik. És akkor visszakanyarodhatunk oda, hogy szükséges-e feltétlenül egy tett értékeléséhez bevonni a szubjektumot?
A tradiocionális felfogás szerint egy hérosz velejéig átitatott az életen túlmutató élettel, a hérosz mindig valami teljesebb felé akarta visszavezetni a társadalmat. Bronzkori megjelenése idején is az volt a célja, hogy az ezüstkor lunáris jellegét transzformálja az aranykor eszméi felé, azaz nem mást akart, mint a lét dualitását felszámolni és a teljességhez visszatérni. Mivel a kezdethez és az uralomhoz akar vezetni, ezért szerepe is mindig transzcendentális (vö.: Borbás László: Harc és heroizmus).
Ami ma köznapi nyelven heroizmusnak neveznek, azon valójában titanizmust értenek. A hérosz mindig az ég felé irányult, míg a titánok az ég ellenében. A titanizmus a heroizmus deviációja. A titánnak nincsenek szellemi kvalitásai, mindent csak emocionális szinten értékel, valójában sátáni fertőzöttséggel tör az ég felé.
Ebből kiindulva a legtöbb, amit tehetünk, hogy
a valódi hőstetteknek fenntartjuk a transzcendentális irányultságú hősiesség példáit.