Az ellenzék átlépte a Rubicont

„Amit a jelenlegi ellenzék az álcivilekkel együtt próbál, az leginkább arra hasonlít, amit Lenin és Trockij Oroszországgal művelt: egy olyan társadalomra kényszerítették világmegváltó elképzeléseiket, amelynek elsöprő többsége a háta közepére sem kívánta a bolsevizmust. Igaz, nem szabad elfelejtenünk, hogy Lenint a német Warburg család (konkrétan Max Warburg) pénzelte, míg Trockijt a Rockefeller család (nevezetesen Jacob Schiff), s „forradalmukat” ez a globális pénzügyi elit segítette győzelemre. S ez az összefüggés itt és most is fontos és figyelmeztető lehet nekünk: a nyílt társadalmat hirdető neoliberális hálózat sokféle formában és módon támogatja napjaink modern Leninjeit és Trockijait.

Leninék is a népre hivatkoztak, de valójában egy szűk, önmagát világmegváltónak gondoló elit erőltette rá akaratát az orosz népre. A hasonlóság a két kísérlet között szembeszökő. Jelenleg a neoliberalizmus az az ideológia, amelyik kívülről és felülről akarja megmondani az embereknek, hogy mostantól kezdve hogyan és miként éljenek. S az eszközökben sem válogat: látható, hogy egyre kényelmetlenebbé válik nekik a parlamenti választás intézménye, mert hiszen egyre gyakrabban nem azt az eredményt hozza, amire számítanak, amire szükségük lenne „nemes” céljaik elérése érdekében. Ezért egyre többször fogalmazzák meg a közvéleménynek külföldön és itthon is, hogy a választások nem meghatározók, mert a többségi hatalom „meghekkeli” azokat azáltal, hogy korlátozza a sajtószabadságot, elnyomja az ellenzéki hangokat, megszünteti a fékek és ellensúlyok rendszerét, s így a választások eleve nem tisztességesek és fairek.

Ilyenkor fel kell tenni a kérdést: vajon hol szabad a vélemény, hol szabad a sajtó és média? Ott, azaz a „fejlett” Nyugaton, ahol, ha valaki a migránsáramlattal és migránsokkal szemben felemeli a hangját, jogi következményekre számíthat, vagy blokkolják a Facebook-oldalát? Ott, ahol újságírók álriportokat készítenek a „szerencsétlen” menekültek nehéz sorsáról, félrevezetve a nemzetközi közvéleményt (lásd Spiegel)? Ott, ahol a főáramú vélemény mellett gyakorlatilag másféle nézet, kritika nem jelenhet meg, miként így van ez a nyugati média szinte egészében? Vagy abban az országban van sajtó- és szólásszabadság, ahol a regnáló miniszterelnökről a legdurvább szavak, jelzők elhangozhatnak következmények nélkül, ahol tizenéves lányok undorító nyelvhasználatát dicsérhetik meg kórusban a magyar politikai kultúra olyan női bajnokai, mint Kunhalmi Ágnes, Szél Bernadett vagy éppen Bangóné Borbély Ildikó? Elárulom: az utóbbiban. Magyarországon van szólás- és sajtószabadság. Az úgynevezett Nyugaton már régen megszűnt. Ennyit erről.

A magyar ellenzék tehát átlépte a Rubicont – amit az elmúlt harminc évben még senki! –, és ezzel újra óriási károkat okoz a magyar demokráciának. Akárcsak 2006-ban, amikor véresre verte és kínozta az ellene teljes joggal tüntetőket az akkori erőszakszervezetével.
És ennek nem lesz vége, nincs vége. Ugyanis elindultak egy olyan úton, ahonnan nincs visszaút: innentől kezdve újra és újra ­emelniük kell a tétet.”